
Egy röpke pillanatra képzeljük el, hogy nem a futballt (és annak mindenféle teszkós változatát, v.ö. magyar futballt) kultiváló urunk és parancsolónk a magyar miniszterelnök, hanem jómagam. Én kevéssé konyítok a sporthoz, kulturális területről érkezem. Mennyire visszás lenne már, ha – amellett, hogy a sportolók megélhetését, a sport nemzeti megbecsülését folyamatos jelleggel, szánt szándékkal tipornám, mert én azt nem értem, meg hát a futkározás amúgy se munka – megengedném magamnak, hogy művész-miniszterelnökként a magyar sport napján reprezentatíve egy félalkoholista hobbi-tekéssel és egy nagy tál pacallal pózoljak? Ugyanazt a méltatlanságot és felháborodást érezné a sportvilág, amit én érzek, amikor Orbán Viktor egy kupica pálesszel és egy cigányzenekarral ünnepli a magyar kultúra napját a közösségi oldalán.
Eközben a világ leggazdagabb csecsemője, a Fehér Házban komoly pozíciókat szerző Elon Musk az új amerikai elnök beiktatási show-ján nem is egy, de rögtön két-három karlendítést mutatott be. Igen, azt. A felvételek félreérthetetlenek, félremagyarázhatatlanok (nagyon gyenge az utólagos kacarászás, miszerint csak „a szívét küldte” a közönségnek – körülbelül olyan röhejes ez, mint amikor egy magyar képviselő közölte, hogy a barátainak integetett egy náci tábla előtt). Hátborzongató, hogy a – néhány perccel korábban és később készült felvételek tanúsága szerint nem minden tudatmódosítótól mentes – tech-guru-troll nagy nevetés és ováció közepette mutatta be ezt a számot. (Idézném Padmé szavait a Star Wars harmadik részéből a szabadság sírba szállásáról és a tapsviharról, ha nem lenne olyan elcsépelt.) A lengetősdire nem magyarázat, hogy fogalma sincs, mit jelent ez, hiszen jól dokumentálhatóan szélsőjobboldali pártokat és szervezeteket támogat. És az sem működik, hogy csak viccelt, egész egyszerűen azért, mert ez nem vicces.
De mi az, hogy nem vicces? Nyavalyognék, kérem? Hovatovább teljesen szubjektív ez, és mit kapom fel a vizet? Sőt, kinek a zsoldjában állok (kérdezheti valaki az én adóforintjaimból)? Miért kell sivalkodni és túl komolyan venni más emberek kiirtását meg az arra utaló üzeneteket? A nemzetközi jobboldal a panaszokra, jelzésekre, vészharangokra rendszerint azzal reagál, hogy „ma már semmit nem lehet csinálni, semmit nem lehet mondani”, és cinikus gonoszsággal kifigurázza a progresszív liberálisok PC-re és az emberi méltóság megőrzésére irányuló erőfeszítéseit. Annyira gyűlölik az elemi emberi egyenjogúságot, az erőszakmentességet és az elfogadást propagáló civil szférát, hogy hazai képviselőik politikai győzelem esetén nem először fejtik ki, milyen jó érzés „liberálisok könnyeiben lubickolni”. Tekintsünk el ennek a totálisan kereszténység-ellenes bukéjától, és maradjunk annál, hogy valóban hópihe-e, aki felháborodik, ha tömeggyilkosok, szadista háborús bűnösök kedélyes megidézésével szórakoztatják hatalmi pozícióból, alig 100 évvel a holokauszt után? És jut eszembe: tényleg azt követeli a „woke”, hogy ne legyen szólásszabadság?
A második kérdést azzal válaszolnám meg, hogy nem. Aki mégis ezt teszi, ezért kampányol, cenzúrát, bizonyítékmentes cancelt és kirekesztő kvótákat sürget, valójában ellensége a mozgalomnak, vadhajtása az egyébiránt haladó szellemiségű elképzelésnek. Az első kérdésre szintén nemleges a válasz. Hópihe az, aki az övétől eltérő vélemények hallatán hisztérikus rohamot kap, kirekesztő módon, pánikolva el akarja hallgattatni az erőszaktól és elnyomástól mentes ellenvetéseket, túlcsorduló érzelmekkel reagál a számára kellemetlen felvetésekre. Felesleges és kicsit nevetséges is terrort kiáltani, ha valaki szimplán kifejezi a politikai, történelmi vagy egyéb véleményét, urambocsá’ elsüt egy inkorrekt viccet (annak meta-szintjén jelezve, hogy pont a poén általánosító jellegéből csihol humort). Mert szabad mondani mindent, szabad gondolni akármit. De egy kisebbségellenes, soviniszta, fasisztoid amerikai elnök beiktatásán, botránykeltési szándékból sok millió ártatlan ember meggyilkolására emlékeztetni az egybegyűlteket, az túlmegy a „hadd mondja” kategórián. Ez üzenet, jelzés, amit jogilag nem lehet, tán nem is kell szankcionálni, de reflektálni rá egyenesen civilizációs minimum.
Lenne. Mert ha félre is tesszük a dolog törvényi részét (t.i. hogy szabad-e, hát valószínűleg szabad), akkor jönne az alapvetően elvárható következő lépés: az emberünket támogató politikai közeg legalább egy részének elhatárolódása, hogy kikérik maguknak, hogy ez azért nem pálya, ezzel nem azonosulunk, ezt a kaput nem nyitjuk meg. Surprise, surprise: ez is elmaradt. A pénz és a hatalom kontraszelektív teljhatalma mellett nincs mód, nincs esély a cenzúra és öncenzúra meghaladására. És ebben jelenik meg az igazi elnyomás, a valódi csordaszellem, nem a másik oldalon, ahol egyesek talán túl hevesen képviselik a szabadelvűséget, de ezzel a saját közösségük és célközönségük is gyakran és bőszen vitatkozik. A troll-jobboldalon ellenben nincs vita, nincsenek árnyalatok. Kushadás van, homályos gyűlölet mindenki iránt, aki másmilyen, és most már bizony karlengetés is – ami jobb esetben „jó tréfa”, rosszabb esetben „bátor kiállás”.
Orbán a pálinkát és a vendéglőkben bazseválást tartja Magyar Kultúrának, a pénzén hatalmat vásároló amerikai eszelős pedig következmény nélkül mutat be náci gesztusokat a győzelme után. A világ haragos, önmagát még dominánsként is kisebbségnek érző része tapsol és ujjong; józanabbik, jobb érzésű, szabadon megalázható és eltaposható fele szomorkásan kivár, aggodalmasan figyel, picit kesereg, előbb-utóbb elfordul az egésztől. Amíg nem rakják vagonba, addig. A két jelenség más-más szinten és módon, de ugyanoda vezet: a kultúra, a haladás, a teljesítmény és a civilizációs normák büszke negligálásához, sőt, vérmes kihívásához. Hogy taktika, trollkodási szándék, netán a pénz vagy hatalom okozta teljes pszichózis indokolja, teljesen mindegy. Lépni kell, mert ez így nem állapot.