Az országgyűlési választások nagyjából egy év múlva lesznek a jelenlegi állami és törvényi berendezkedés alapján. Szándékosan kerülöm a „demokratikus” jelzőt, mivel semmi garancia nincs arra, hogy a jelenlegi fideszes törvénygyár működésével megvalósul a „demokratikus átmenet” 2026-ban. A Fidesz hatalomgyakorlásának 15 évnyi mérlege, hogy a hatalom megtartásához már egyáltalán nem a demokratikus szabályok és rendszerek adnak segítséget. Sőt, a kiépített illiberális demokrácia igazi erőpróbája, hogy a jelenlegi hatalmi szerkezet képes lesz-e megvédeni a Fideszt az elhalástól.
Az elmúlt 15 évben nem kormányzás, hanem hatalomgyakorlás zajlott és zajlik most is. Ha valóban kormányzás lenne/lett volna az elmúlt hosszú ciklusok alatt, akkor a kormányzati sikereknek köszönhetően ma fel sem merülne, hogy a hatalom kihívója kormányzati erények és víziók nélkül képes lehetne megdönteni az Orbán-rendszert. Ha tetszik, a fideszes hatalomgyakorlás termelte ki a Fidesz rendszer valós, egyetlen értelmezhető kihívóját.
De mi is történt velünk, körülöttünk, ami nem volt látványos, mégis a rendszer meghatározó karaktere, stratégiája? Hipotézisem szerint a Fidesz legelső kudarcával (2002-es vereség) egy rossz mintát sajátított el. Azt, hogy a demokráciát, a modern államot nem lehet fenntarthatóan működtetni, miközben alapvető elemei hiányoznak vagy hiányosak voltak. Polgári Magyarországot nem lehet polgárság nélkül megvalósítani.
Autonóm, az érdekeiért és értékeiért aktívan cselekvő társadalom nélkül a modern magyar demokrácia leginkább a kommunizmusban szocializálódott tömegek passzivitásával, a közügyektől és a politikától való elfordulásával szembesült. Az erős vezető igénye nem tűnt el, sőt felerősödött. Nem volt és nem is alakulhatott ki a társadalomért és a közjóért felelős társadalmi és gazdasági elit. Tudjuk, a magyar történelem az elmúlt száz évben pont az aktív polgárságot semmisítette meg, üldözte el, vagy nem hagyta újból megerősödni. Igen, a polgári Magyarország nem létezhet, ahogy sohasem létezhetett nyugat-európai mércével is mérhető elit nélkül. A korrigálás igénye, a stratégiai célkitűzés szándéka nem egyszer hangzott el a Fidesztől. A nemzeti elit megteremtése vált a hatalom prioritásává. Most már tudjuk, mindent ennek rendeltek alá. És az csak hab a tortán, valószínűleg az lesz a veszte az Orbán-rendszernek, hogy helytelen módszerrel, eszközökkel és időprés alatt tették mindezt.
Elpazarolt erőforrások
Az 1990-es rendszerváltás több szempontból is sikertelen volt. Félresiklott, mivel nem volt képes megfelelően és helyén kezelni az ország erőforrásait. Az akkori stratégia elsősorban a rendkívül gyors nyugati betagozódást erőltette, a gazdasági, hatalmi és intézményes biztonságot és védelmet a Kelettel szemben. (Pedig a Szovjetunió felbomlása egy meggyengült és erőtlen államszerkezetet hagyott maga után, hatalmi vákuumot teremtve. Oroszország azonban mára kiheverte a bénultságát részben nyugati segítséggel – világhatalom nem lett belőle, de megkerülhetetlen erőközponttá tudott ismételten válni.)
Magyarország a kilencvenes években rekord gyorsasággal számolta fel, herdálta el gazdasági erőforrásait, erőltette végig a spontán privatizációt. Persze ebből is gazdagodhattak meg a magyar „vállalkozók”, leginkább a jó időben, jó helyen lévő „jó elvtársak”. De az ő gazdasági erejük kizárólag csak a hazai közegben maradt értelmezhető, és sok esetben még itt is korlátozottan. Nem tudtak, nem váltak képessé arra, hogy az erős külföldi tőkével szemben bármilyen erőt mutassanak fel. Igen, voltak, vannak közöttük kivételek, akik ma is meghatározó szereplői a régió gazdasági életének. Ellentétben másokkal, akik nagy múltú és versenyképes ágazatok elprivatizálását követően csődbe vittek magyar vállalatokat, magyar brandek eltűnéséhez járultak hozzá, mint például a Videoton, Ikarus, Rába gépgyár.
2010-ben Orbán Viktornak két választása maradt: adottságnak veszi és elfogadja az ország akkori gazdasági, társadalmi, alkotmányos állapotát, erejét, kényszerpályáját, és ehhez rendezi be a kormányzását, alakítja ki az uniós eljárások és kommunikáció kereteit; vagy változtatni próbál, kísérletet tesz egy valóban versenyképes ország építésére. A kétharmados felhatalmazás ellenállhatatlan volt ez utóbbira. A versenyképességnek ugyanakkor számtalan minőségi változata van, több modell közül is választhatott volna. De Orbán egy sajátos „közép-európai” modellt, egy hungarikumot hozott létre. Három kulcskérdést kellett tisztázniuk: 1. az új elit potenciális személyi körét, 2. a forrásokat, azaz a „mibűl” kérdését és 3. az érdekszféra határát.
Nos a személyi kör eléggé egyértelművé vált: az Orbánhoz való lojalitás volt és maradt a kulcs és a garancia mindenre; rokonok, barátok és „fegyverhordozók”, korábbi ellenlábasok megtért sisere hada. Kvázi kegyúri rendszer épült ki „historizáló” kellékekkel, egy torz konzervativizmus.
A „mibűl” is legalább ilyen jól megválaszolható. Az állami források, az adófizetők befizetései, megtakarítások és privát (nyugdíj)alapok, sikeres külföldi érdekeltségek kitessékelése az országból, piaci részesedésük elvétele, illetve kisebb mértékben, de magánvagyonok „lenyúlása” maffiamódszerekkel. Ez utóbbit valószínűleg túlkapásként lehet értelmezni, a rendszer szempontjából nem volt igazi jelentősége, egyéni szinten nyilvánvalóan annál inkább. Tehát ez adja meg a választ arra, hogy az igazán forrásigényes rendszerek fenntartása és fejlesztése – a társadalmi befektetés szükségessége szempontjából – miért is maradt el többek között az egészségügy, az oktatás területén, az állami infrastruktúrában, az állami és önkormányzati igazgatás rendszereiben, a közlekedés (benne a vasúti hálózat egészével), a környezetvédelem és intézményrendszerében, a szociális és nyugdíjellátó-rendszerekben, a hulladékgazdálkodásban, a mezőgazdaságban, a vízgazdálkodásban, az energiaiparban, az egyetemeken, a környezeti és természeti javaknál. A lista szinte végtelen. Az újabb és újabb választási ciklusok engedték meg a folyamatos terjeszkedését az orbáni elit poliprendszerének. A szolgáltató állam közben leépült. Nem véletlen, hogy elterjedt az a legitimáló szlogen a közjavak privatizálására, hogy az „állam rossz gazda”, illetve, hogy a „család az első”. Az orbáni politika a család fogalmát rendszere elfogadtatásához kommunikációjában manipulatív eszközként használta.
Tizenöt év lényegi kormányzás nélkül
A választási sikereket azonban nyilvánvalóan nem a poliprendszer terjeszkedése garantálta, hanem a hatalomgyakorlás teljes fegyvertára, ezen belül is a propagandát messze meghaladó manipuláció, a tények és a hírhamisítás sikeressége. Hiszen sikeres propagandáról akkor beszélhetnénk, ha az Orbán-rendszer sikerességét a kormányzás nyújtotta volna. De erre nem került sor, mivel nem is volt szükség rá. Tehát az elmúlt 15 év alatt nincs és nem is volt lényegi kormányzás, legalábbis olyan, amit a transzatlanti demokráciák térségében annak lehetne nevezni. Ebben az összefüggésben az illiberális demokráciának más értelmezése is megjelenik. Nem volt jelentősége a kormányzati struktúrának, annak leépítésével lehetett felszabadítani területeket az állami kontroll alól, illetve megfosztani attól, hogy kormányzati/állami fejlesztési stratégiák révén az állami forrásokat elszívhassa a felépítendő magántőke-koncentráció erőteréből. Ez a világos és egyetlen magyarázat a mai kormányzati struktúrára és a miniszterális felelősségekre. Ideértve azt is, miért a Belügyminisztérium, illetve a minisztere kezébe került számos, olykor akár társadalmi feszültségeket magában hordozó vagy akát társadalmi robbanáshoz is vezethető terület, mint az oktatás és az egészségügy.
A rendfenntartás ideje közeleg. Az állami vagyon magánvagyonba való kiszervezésének fenntartása csak akkor biztosítható, ha széles társadalmi rétegek elégedettek, a „demokratikusnak látszó keretek” működnek, béke van. De az illúziónak vége. Magyar Péter az illúzióvesztés gyújtópontjává vált. A kiábrándultság, a regnáló hatalommal szembeni elégedetlenség és a tényleges protest magatartás most Magyar Péter köré szerveződik. Láthatjuk, a manipuláció és hírhamisítás varázsa már nem működik. És mivel tudott, hogy kormányzás de facto 15 éve nincs, tehát olyan kormányzati sikerről sem lehet beszélni, ami 2026-ban átsegíthetné a Fideszt a következő ciklusba, így marad a hatalom puszta ereje. Ide sorolható a Magyar Péterrel szembeni összes jogi csavar, a legutóbbi „lex Magyar’ is. Logikusan gondolhatja a Fidesz, hogyha az állam vagyonának elhordását megalapozhatták ezt legitimmé tevő törvényekkel, akkor miért is ne lehetne most a hatalom megvédése érdekében olyan szabályokat alkotni, amelyek a rendszer védelmét, a kihívók „likvidálását” szolgálhatják. A recept adott és bevált.
Ugyanez a kategória a Pride betiltása is. A hatalom ravasz. Ha eddig megúszta, hogy a passzív magyar társadalom széles összefogást és szolidaritást mutasson fel az egészségügytől az oktatáson át a környezetvédelmi ügyekig bezárólag, akkor miért ne használhatná ki a hatalom ezt a helyzetet egy olyan társadalmi csoporttal szemben, amelyik viszonylag szűk társadalmi támogatói körrel rendelkezik, hogy erőt mutasson magasabb értékek védelme érdekében. Miközben a véleménynyilvánítás szabadsága az egyik legfőbb értéke a demokráciának. De azt is tudjuk, hogy a hatalomnak felkészült rendfenntartói kapacitása van, minden technikai és digitális támogató funkciókkal és tudásokkal. Erre tudatosan készültek hosszú évek óta. Talán úgy gondolhatják, hogy az alkalmazás ideje most jött el.
A Pride jelentősége
Látható, hogy a parlamenti patkóban frusztrálódott és most már ki is tiltott képviselők tenni szeretnének valamit a közjó és a demokrácia érdekében. De továbbra is megfontolandónak tartom, hogy minden ellenzéki képviselő hagyja ott az Országgyűlést, vonuljanak ki. Számukra ez a protest magatartás a legerősebb demokratikus kritikája a regnáló hatalomnak. Illetve tegyenek meg mindent, hogy minél nagyobb jelentősége legyen az idei Pride-felvonulásnak, vegyenek ezen részt rekord számban polgárok és demokraták határon innen és túlról, nagyvárosokból és a falvakból. Hogy a Pride az emberi méltóság ünnepe lehessen a rendfenntartói hatalomgyakorlással szemben.
Ezzel már közelebb kerülünk egy más típusú versenyképesség alapjaihoz, ahol nem a nemzeti elit gazdasági érdeke és egyéni meggazdagodása az origó pont, hanem a társadalomban élő minden ember emberi méltósága. A Fidesz által kiépített társadalmi piramisban a leggazdagabb réteg már az európai átlagot is meghaladja. Hogy korrigálható-e ez a torz modell és milyen mértékben, erre itt és most nem tudok választ adni. Az állam és a közvagyon visszaépítése és felelős igazgatása széles társadalmi konszenzus nélkül sikertelen lesz. Ezeknek a kérdéseknek a feltárása és megoldások kidolgozása, társadalmi vita és a kiegyezés elősegítése nem lehet a jelenlegi kihívó privilégiuma.
A szerző zöld politikus
A Magyar Hangban megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
