A kínai politika céltudatos és hosszú távra tervez, nem kedveli a rögtönzést és a hazardírozást. A putyini Oroszországgal szemben Pekingnek mindig van exit-stratégiája – miként azt az Indiával lezajlott határvillongások esetében láthattuk –, de rendszerint a nyomásgyakorlást részesíti előnyben, és nem a nyílt konfrontációt. Hozzáállásuk lényege a „csendes” érdekérvényesítés, a színfalak mögött kell elintézni, amit csak lehet. Külpolitikai lépéseiket alapos érdekkalkuláció előzi meg, igyekeznek figyelembe venni minden tényezőt, számba veszik az összes lehetséges kimenetelt. Folyamatosan osztanak és szoroznak. Kitűzött cél, hogy 2049-re – a Kínai Népköztársaság megalakulásának századik évfordulójára – az ország globális vezetővé váljon, ami a világgazdasági ranglista első helyét és egy világszínvonalú haderőt jelent.
Ebbe a stratégiai hozzáállásba nem fér bele, hogy kockára tegyék a Nyugattal kialakított gazdasági kapcsolataikat csupán azért, hogy megmentsék Putyin testvért és az ő Ukrajna elleni háborúját. Ezt egyik oldalon sem szokták sűrűn hangoztatni, de a Kínai Népköztársaság az elmúlt harminc év globalizációjának a legnagyobb nyertese. Peking külkereskedelme oroszlánrészét nem Oroszországgal, hanem Európával és Észak-Amerikával bonyolítja, ezért iszonyatosan sok a vesztenivalója. A 2049-re tervezett cél megvalósítását nem kockáztathatják azzal, hogy beszállnak Putyin háborújába, amivel ráadásul semmit sem nyernének: milyen előnye származna Kínának abból, ha segítségükkel Oroszország megszállja egész Ukrajnát? Ráadásul bizonyos, hogy rengeteget veszítenének: a nyugati gazdasági kapcsolatokat.
Sőt, Kína csak profitálhat egy sarokba szorított és tovább hanyatló Oroszországból. Jelen állás szerint az Európai Unió öt éven belül leválik az orosz gáz- és kőolaj-importról. Elterjedt vélekedés, hogy Moszkva nem tudja ennyi idő alatt felépíteni a megfelelő infrastruktúrát ahhoz, hogy az eddig Európába szállított mennyiséget Kelet felé juttassa el. Ha Moszkva nem is, de nem zárjuk ki, hogy a kínai építőipar igen. Nem olyan fejlett és minőségi módon, mint ha a németek tennék, mégis könnyen elképzelhető, hogy 2027-ben már állnak a vezetékek. Ez lenne az ideális megoldás Peking számára: kapnák az óriási mennyiségű fosszilis energiát, amiért cserébe kínai termékekkel látnák el Oroszországot. Ez ismerős a történelemből, félgyarmati állapotnak nevezik.
Bár a pekingi vezetés nem fogja „megnyerni” Putyinnak a háborút, nem érdeke, hogy Moszkva definitív módon elveszítse azt. Putyin rezsimjét fenn kell tartani, mert csak tőle várhatja az ázsiai szomszéd, hogy belemegy a fentiekben leírt előnytelen alkuba. A jelenlegi orosz vezetésnek maradnia kell, mert ha Vlagyimir Vlagyimirovics bukna, akkor jó eséllyel javul a Nyugattal való viszony, és ez az új Oroszország már nem lenne olyan kiszolgáltatott helyzetben Kína irányába. A putyini rezsim életben tartása tehát a pekingi vezetés érdeke, és ezért a háború ideje alatt – ami, nem vagyunk derűlátók, sokáig elhúzódhat – támogatni fogják Moszkvát némi gazdasági segéllyel, de még az is lehet, hogy fegyverszállításokkal.
Bár az Oroszországgal szembeni szankciós rezsim további szigorítása közvetett módon sértheti a kínai gazdasági érdekeket – és a pekingi vezetés láthatóan számol is ezzel –, ennek nem lesz olyan mértékű negatív hatása, ami indokolná, hogy Kína ténylegesen beavatkozzon az Ukrajna elleni háborúba Putyin oldalán. A fő stratégiai törekvés jelenleg inkább arra irányul, hogy éket verjenek az Európai Unió és az Egyesült Államok közé. A lehető világok legjobbika kínai szempontból egy megosztott Nyugat és egy gazdaságilag és külpolitikailag egyaránt tőlük függő Oroszország. A többi már gyerekjáték.
Az E2F Külpolitikai Műhely elemzéseit itt olvashatja, az ukrajnai háború történéseit pedig itt!
