A megoldás nem ismert, a helyzet meghatározása és a három lépés távolság indokolt. Ennek jegyében messziről indítom szokásos, hőzöngés- és kötekedésmentes elmélkedésemet a megszokott, hőzöngés- és kötekedésmentes Romban; megjegyzem, az untig emlegetett „kocsmai stílus” sztereotípiájával szemben itt senki nem áll az arcomba, nem szólít „kicsi”-nek, nem sértegeti a családomat egy jó pofon reményében – mondjuk a törzsközönség nem is pártállami kommunikációs igazgatókból áll, nívósabb a társaság.
Kezdetben vala az ember (hogy előtte mi és mi nem, most ne menjünk bele), annak vala egy sajátos természete, afféle gravitálása a tettleges önzés, az ártó szándék, a másik eltaposása és kihasználása felé. Az ilyen módon összerakott ember idővel dicséretesen felismerte önnön alantas késztetéseit, egyszersmind tartani kezdett másokétól; úgy döntött, józan korlátok közé szorítja az egész bulit. Vallási vagy világi alapon, előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de törvényeket vajúdott a világra, s lőn egy rend, egy közmegegyezéses normalitás, ami – persze eltérő elvek és gyakorlatok mentén, változó hatásfokkal – szabályozni kezdte eredendő gyarlóságainkat. És az ember (többnyire) látá, hogy ez… hát, jobb, mint az anarchia.
Banális példával élve, egy szakács elsősorban azért nem mérgezheti meg egy több száz fős nemzetközi konferencia résztvevőit, mert a törvény lesújtana rá. Nem csak az ő lelkiismerete és elmeállapota biztosítja embertársai épségét, hanem a kollektív felelősségre vonás fenyegetése is. Rájöttünk, hogy nem lehet mindent puszta bizalommal megoldani, és befutott egy alapvető civilizációs vívmány, az evolúciós csúcsteljesítmény: a törvénykezés. Csakhogy nem az anarchia az egyetlen veszély, sőt, napjainkat szemlélve megkockáztatom: a törvényességnek nem a káosz és a „mindenki önmagáért” az ellentéte, sokkal inkább a közös szabályrendszer kisajátítása, manipulálása, elferdítése; a jóval körmönfontabb, látszólag jogszerű gonoszság, amelyhez félrevezetés, széttárt karok (rajtuk tízmilliós órák) és a „nincs itt semmi látnivaló” gyakori kinyilatkoztatása társul, de csak olyan Drebinesen, mint amikor a Csupasz pisztoly-ban tereli elfele a népet, miközben mögötte robban szanaszét a mindenség.
A Menczer-performanszt nem érdemes morálisan értékelni
Menczer ott lesz minden kilométerkőnél, és az ilyen eddig jól működő kommunikációs esetekből bohózatot csinál, aminek középpontjában nem a nemzet problémái, hanem Magyar problémái lesznek.
Aki önmaga felé hajlítja a közös játékszabályokat, átejtve és megfélemlítve az egyébként jogkövetésre kötelezett társadalmat, ugyanolyan aljas, mint aki bunkósbottal kezd gyilkolászni, de kétségtelenül sunyibb, mert nem vállal tiszta helyzetet, és ravaszabb, mert így a kezdetben éppen biztosítéknak szánt emberi törvények legfőbb képviselőjének állíthatja be magát. Ezen a ponton a vele ellentétes oldalon álló, szolidaritásból vagy meggyőződésből tisztességes utat kereső réteg lehetetlen helyzetbe kerül. A nyílt agresszió ugyanis nem válasz, már csak azért sem, mert kizárják a társadalmunkat – eredendően annak megrontóitól – védő törvények. A fizikai erőszak, a tevőleges ellenállás egyértelmű dolog, nem kell magyarázni, és aki alkalmazza, méltán kerül szembe az emberi törvények egyik szeletével. De mi van a másik szelettel, amiről látjuk, hogy alantas szándékok szolgálatában áll? Azzal akkor mit lehet kezdeni?
Lefojtott, betegséggé nyelt harag, heves politikai viták a Rom derengő vörös fényében, csípős véleménycikkek ezrei. Miért nem gyújtogat, borogat kukákat, garázdálkodik a kilátástalan helyzetbe kényszerített, megalázott és kisemmizett értelmiség a mai Magyarországon? Mert rendületlenül civilizációs normák szerint játszik, és inkább elvisel mindent, eltűr bármit, még az sem baj, ha hangosan röhögnek rajta, a lényeg, hogy ne legyen nyílt agresszió (azaz törvénytelenség), se primitív fellépés (azaz lealacsonyodás). Hogy mibe megyünk bele, mit tartunk be és mit nem, azt a végtelenségig kellene finomítani, cizellálhatnánk a distinkciókat örökké, ez csoportként nem is lehetséges – ezért húz szét az ellenzék, ezért esnek darabokra a kiéheztetett civil kezdeményezések, ezért cselekvésképtelen a kulturális szféra. Törni-zúzni ez az elkussoltatott vagy apátiába gyötört réteg akkor sem fog, ha ellene használják a saját törvényeit, mert az elemi jóérzésen túl őrizni próbálja a kifinomult arcélét, sőt, inkább pepecsel a maga kis mikrokozmoszában, és elmenekül a fenébe a megterhelő valóság elől, ahol eközben kiszedik a zsebéből a pénzt, majd picit beletörlik a lábukat.
A hatalomnak eközben egyetlen értelmezhető szándéka van: mindent akarok, és mindent elkövetek, hogy magamra szabjam a körülményeket. Holnaptól másképp néz ki a választási térkép, holnaputántól nem jut pénz a közösből társadalmi célokra, utána meg jól megverlek. És ha nem ocsúdunk, csend lesz, mert a törvények már az ő törvényeik. A friss csavar pedig egészen elképesztő: ebben a helyzetben még döbbenetesebb, ha pont az a rendszer kezd vállalhatatlan, intellektuálisan feldolgozhatatlan utcai kötözködésbe (minden jóérzésű embernek öklömnyire szorul a gyomra, ha a közelében történik ilyesmi), ami már eleve pattanásig feszítette az indulatokat, és gátlástalanul profitál ellenfelei feloldhatatlan jogi és erkölcsi dilemmáiból. Nem elég, hogy pont a hatalom zendít rá erre a rettenetre, de ráadásul az az ember, aki személyesen felel a mindannyiunk adóforintjaiból eltartott apparátus kommunikációjáért.
A legenda szerint a szándékoltan primitív és gyűlöletkeltő kormánypropaganda üzeneteit valójában nagyon okos emberek rakják össze, így butítva a diskurzust a nép nagy részének értelmi képességeihez. Jelentem, az elmélet megdőlt: mind láthatjuk, miféle színvonalat képvisel, milyen értelmi és érzelmi eszköztárral dolgozik ennek az egésznek a feje. Pofont provokál, mert igazából ütni akar, csak ürügy kell neki. Az agresszió és a bully-életérzés nem fondorlatos eszköze, hanem alapvető hozzáállása. Ha belegondolunk, tán nem elfogadhatóbb, de mindenesetre logikusabb lenne az efféle fellépés a megszomorítottak és kitaszítottak, a hallgatásra kárhoztatottak, a minden tekintetben másodrendű állampolgárként kezeltek részéről. Mégsem ők művelik. Az agresszor műveli, a törvényhajlító műveli. És – mivel azt sokak számára ők képezik – mostantól ez a norma. Egyetlen apró lépésre vagyunk attól, hogy az örökösen emlegetett, nemzeti identitássá sulykolt Harc fizikai jelleget öltsön, és végképp értelmét veszítse az írásom elején naivan és elnagyoltan tárgyalt törvénykezés, közös szabályrendszer, az emberiség megszelídítésének szándéka és eredménye. Kérdés, hogy tényleg ezt akarják-e, és ha igen, mivégre.
A megoldás nem ismert, a helyzet meghatározása és a három lépés távolság indokolt. Mivan, mivan, mivan.
