Most kéne ránézni a láthatatlan Magyarországra

Ahogy Müller Cecília tiszti főorvos „hallja a dalokat”, úgy én is látom azokat a képeket, amiket a koronavírus-járványnak is köszönhetünk. Ez utóbbi lesz most terítéken. Na meg persze a már szinte mindennap elkészíthető fotók: az egyiken a hosszú sorok a miskolci munkaközvetítő előtt, a másikon a Magyarországról kifelé igyekvő tömeg a záhonyi határátkelőnél. És ide sorolható még azok a nemlétező, ám sokaknak nagyon hiányzó álláshirdetések, amelyekben mezőgazdasági idénymunkára keresnek embereket.

Ezek a képek egyébként a járvány nélkül is létező problémákat mutatnak be, a koronavírus megjelenése, illetve a veszélyhelyzet csak látványosabbá, pontosabban letagadhatatlanná tették ezeket a jelenségeket. Persze évek óta lehetett sejteni, hogy egyszer nagy baj lesz belőlük, de hát

elitünket lekötötte a migránsvadászattal egybekötött pillanaturalás, úgyhogy nem volt idejük olyan csip-csup dolgokkal foglalkozni, mint amilyen a magyar vidék, a szőnyeg alá söpört láthatatlan Magyarország.

Ez volt hát eddig, ám ez mostantól nagyon kevés lesz azoknak a melósoknak, akiket az elmúlt években kiközvetítettek valamelyik multi szalagja mellé, az éhbérnél egy icipicivel több pénzért. Ők állnak most sorba a borsodi megyeszékhelyen, mert miközben a gyár mélyén dübörögtették a rettentően versenyképes magyar gazdaságot, tartalékolni már nem volt módjuk a kevésből. Hónapról hónapra éltek, nagy kérdés, hogy ezután miből fognak.

Sokan közülük ezért inkább külföldre mentek dolgozni, úgyhogy jó néhány régióban nagyon komoly munkaerőhiány keletkezett. Ám a kormány erről nem szeretett beszélni, arról meg aztán végképp nem, hogy ezt a létszámhiányt (főleg ukrán) vendégmunkásokkal pótolták.

Ők állnak most sorba Záhonynál, naponta több százan, amíg nem jön értük a busz, hogy hazavigye őket. Eddig láthatatlanok voltak, hiszen megbújtak a most becsukott munkásszállóik, üzemeik mélyén. Most hazamennek, és egy sor kérdést hagynak maguk után. Visszajönnek a járvány elmúltával, vagy egyből Ausztriába mennek majd? Beállnak-e majd a helyükre dolgozni azok a magyarok, akiket most Ausztriából küldtek haza? Ha bezár az üzem, ki tud-e nyitni majd újra? Aztán mi lesz azokkal a munkavállalókkal, akiket úgy engedett el munkáltatójuk, hogy három hónapig kérjenek segélyt, aztán ha a koronavírus eltűntével beindul a termelés, becsszó visszaveszik őket? És persze a legnagyobb kérdés az, mi lesz akkor, ha a külföldi gyárak a járvány után a recessziótól tartván egyszer csak kivonulnak? Mert bizony láttuk többször is, hogy ezt tették, és még csak a koronavírus sem kellett hozzá.

Végül pedig ott vannak a munkaszuret.hu képei. Az állami propagandaholding médiumai pár napja adtak hírt arról, hogy olyan portált indít az Agrárminisztérium, ami összeköti a termelőket a munkavállalókkal. Az már önmagában látlelet, hogy az oldal gyakorlatilag üres, minden menüpontja alatt az jelenik meg, hogy „hamarosan…”. De az igazi önlebuktató mondat ez: „Az élelmiszeripari vállalkozások és a gazdaságok azonban az új típusú koronavírus járvány okozta rendkívüli helyzet miatt munkaerőhiánnyal küzdenek, amely a közeljövőben csak tovább romolhat.”

Ilyenkor persze újabb és újabb képek jutnak az eszembe: a megannyi kiürült falu, annak a városba, külföldre költözött lakói, a közmunkában tengődő, nincstelen újzsellérei, a szellemtanyák mélyén meghúzódó román vendégmunkások. Eszembe jutnak azok a napszámosok, aki szinte elevenen megfőnek az alföldi fóliákban egy bundás-kenyérért, a baromfi-feldolgozókban minimálbéréért fagyási sérüléseket szenvedő dolgozók, a helyükre érkező indiaiak, a jászsági dinnye-palántázók, a borsodi szőlőmunkás cigánygyerekek, a szabolcsi almaszedők a párszázas óradíjukkal.

Egy szó, mint száz, nagyon úgy fest, lesznek itt még kemény képek a koronavírus-járvány végeztével is. Olyanok, amelyekről nem lehet elfordítani a szemünket.