A magyar politikai kultúra sajátossága, hogy a hatalomra kerülő politikai erő minden esetben pont az ellenkezőjét akarja tenni, mint a leváltott kormány. Pontosabban mindent, amit elődje összetákolt, megszoroz mínusz eggyel, és azt rakja össze tűzzel-vassal, vencsellővel. Ez alól az oktatás sem kivétel, pedig ott a kiszámíthatóságot kedvelik, még akkor is, ha ez a kiszámíthatóság éppenséggel biztosan rossz. A bizonytalan újtól ódzkodik a pedagógus. Ez természetesen érthető, hiszen minden változtatás bevezetésével járó stressz, kapkodás végső soron a gyerekeken csapódik le. Mert mi, magyarok olyanok vagyunk, hogy először cselekszünk, és közben vagy utána találjuk ki, hogyan kell vagy kellett volna megcselekednünk, amit megkövetelt a haza. Ha megkérdezel egy 40 fölötti pedagógust, hogy fel tud-e idézni olyan rendszerváltozás utáni időszakot, amikor nyugodtan lehetett tanítani, talán a Pokorni-érát említené, és slussz. Szomorúan tapasztalom, ha jövőre változás lesz hazánkban, akkor ismét a mínusz egyes szorzótábla kerül elő és a bosszú, hogy mindent el kell törölni, amit az Orbán-kormány tető alá hozott. A forradalmi hév, a szabadság ígérete eufórikus állapotba hozza a rajongó tömegeket, amelyek az elnyomás Sztálin-szobrainak ledöntéséről álmodoznak.
A Tisza Párt hangzatos oktatási 12 pontja megjelöli a bűnbakokat: a tankerületi központokat. Azt javaslom, álljunk meg egy pillanatra, higgadt fejjel gondoljuk ezt végig! Tudom, nehéz. Értem az indulatot. Ha valaki, akkor én igazán tudom, milyen egy pártkatona tankerületi vezetővel összetűzni, milyen érzés, amikor vegzál, fenyeget, és csak a nyilvánosság ereje menthet meg. Gondolom, aki olvassa ezeket a sorokat, tudja, hogy az írójára a magyar közoktatás „sem tanárként sem igazgatóként sem most, sem a jövőben” nem számít. Mégis azt gondolom, hogy rendszerben érdemes gondolkodnunk, és Magyarország, a pedagógusok, a szülők és legfőképpen a gyerekek érdekeit szem előtt tartva óvatosan, a folytonosságot biztosítva kell váltanunk és változtatnunk.
Az Orbán-kormány 2010 után azért váltott állami fenntartási modellre, hogy minden iskolának ugyanazt biztosítsa. Ha ironikus szeretnék lenni, írhatnám, hogy ezt meg is valósította, hiszen mindegyiktől elvette a lehetőségeket. De ettől az eredeti elgondolás nem volt rossz. Ha nem állt volna mögötte a központosított közbeszerzés családi kiszervezésének szándéka, működhetett volna jobban is, mint az önkormányzatok fenntartásában, hiszen az államnak az önkormányzatokon keresztül folyatott fenntartási összegeit nehéz volt átlátni: egyes önkormányzatok kiemelkedően jól, mások pedig rettenetesen gazdálkodtak a rájuk bízott közoktatási intézmények állami támogatásainak adóforintjaival. Így jókora egyenlőtlenségek alakultak ki az országban. Magyar Péter a Magyar Hangnak adott interjújában elmondta, hogy kormányra kerülésük esetén azok az önkormányzatok, amelyek szeretnék, visszakaphatják az iskoláikat.
Én azonban arra hívnám fel a figyelmet, hogy teljesen mindegy, ki a fenntartó, ha az iskola jól működik. Ez a kérdés az oktatás szempontjából másodlagos, gazdasági szempontból viszont nem. Sokba került a tankerületi rendszer létrehozása, az ennek visszaállítására szánt pénzt inkább fordítsuk arra, amire valóban szükség van!
A mintegy 10 év alatt az iskolák a korábban organikusan hozzájuk közel lévő települési/kerületi iskolákkal tartottak szoros szakmai kapcsolatot, amelyet – ugyan oktrojált módon – kibővítettek más települések vagy kerületek iskoláival, amelyekben szakmai szervezetek (például munkaközösségek, közalkalmazotti tanácsok, szakszervezetek, igazgatói szakmai testületek) alakultak, amelyek megtanultak az új környezetben együtt dolgozni: közös tanulmányi versenyek, tehetséggondozás, felzárkóztatás, hátránykompenzáció, mozgó pedagógusok stb. formájában.
A tankerületi központokban hatalmas szakemberállomány összpontosult, amely az iskolák háttértámogatásáért felel. A központok számos külsős szolgáltatóval állnak élő szerződésben: gondoljunk csak az informatikai támogatásra vagy a fenntartáshoz szükséges takarítói megállapodásokra! Csak kis szeletét érintettem a kérdésnek, és szigorúan önkényesen. Mégis: a példákból jól látszik, hogy ezek felrúgása, teljes átalakítása óriási költséggel jár. És biztosan jobb kezekben lenne az iskola az önkormányzatnál? Egy választott testület mennyire lehet elkötelezettje a pedagógiai-szakmai kérdéseknek? Miért nem próbáljuk meg megreformálni, ami jó is lehetne? Eljátszottam a gondolattal, hogyan tudnék spórolni a következő költségvetéseknek, ezért az alábbiakban összefoglalom a fenntartásról megszületett gondolataimat, amelyeket megfontolásra javaslok.
A tankerületi tanács a tankerületi központ összes intézményvezetőjéből, a közalkalmazotti tanácsok delegáltjaiból, a szakszervezetek, a diák-, valamint a szülői szervezetek delegáltjaiból, valamint az önkormányzatok, helyi gazdálkodó szervezetek küldötteiből állhat. Természetesen a példák esetlegesek, nem teljes körűek, viszont annak igényével állítottam össze, hogy a helyi érdekek érvényesüljenek. Feladatai közé tartozna az igazgatói és tankerületi igazgatói pályázatok elbírálása, a másfél oldalasra rövidített valódi NAT-hoz helyi érdekű kerettantervek elkészítése stb.
A visszásságok elkerülése érdekében a pártkatonáknak a tankerületek éléről való eltávolítása lenne elsődleges feladat. Mint azt évekkel ezelőtt az igazgatóválasztásokkal kapcsolatban írtam a Polgári Világ Pártja blogján, maximalizálni kellene azt az időt, amit egy ember egy intézményben vezetőként eltölthet, mert ennek ellenkezője, a hatalom biztos érzése személyiségbeli torzuláshoz vezet, valamint a vezetői kompetenciák leépüléséhez is hozzájárul. Ugyanezt kellene tenni a tankerületi vezetők esetében is. Jelenleg ugyanis határozatlan időre nevezik ki őket, mindemellett a vezetői kompetenciájuk is sok esetben megkérdőjelezhető. A tankerületi vezető kinevezése ezért történjen helyben, ne az oktatásért felelős miniszter (belügyminiszter!!!) döntése alapján. A parlamentarizmus jegyében a végrehajtó hatalmat megtestesítő vezetőt pályázat útján a tankerületi tanács (mint törvényhozó hatalom) nevezze ki határozott időre.
A tankerületi igazgatók az iskolaigazgatókhoz hasonlóan iskolában is tanítanának, nem szakadhatnának el teljesen az iskola világától, nem válhatnának teljesen bürokratákká, napi kapcsolatot kellene tartaniuk a gyerekekkel és a pedagógusokkal. A pedagógus diploma mellé előírnám az államigazgatási végzettséget (úgy tudom, ez jelenleg is így van), valamint a közoktatás-vezetői diplomát (lásd a blogot!) és egy tanévnyi szakmai gyakorlatot egy épp hivatalban lévő tankerületi igazgató mellett.
A tankerületi központ átalakítható: a hierarchiában az iskola mellé rendelt, segítő szervezetként is elképzelhető. Ennek az önállóan gazdálkodó iskola támogatása lenne a feladata szakmai, tanügyigazgatási, gazdálkodási feladatokban. A tankerületi központ ellenőrzési feladatát a tankerületi tanács láthatná el.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a magyar politikai kultúra sajátosságai mélyen gyökereznek a történelmi és társadalmi kontextusban. Az oktatási rendszer átalakítása és a fenntartói szerepek változása mindig is vitatott kérdés volt, amely számos kihívást és lehetőséget rejt magában. Fontos, hogy a jövőben a döntéshozók figyelembe vegyék a pedagógusok, szülők és diákok érdekeit, és olyan megoldásokat keressenek, amelyek hosszú távon biztosítják az oktatás minőségét és stabilitását. Csak így érhetjük el, hogy a magyar oktatási rendszer valóban a jövő generációinak szolgálatában álljon, és hozzájáruljon egy erős, összetartó társadalom kialakításához.
