A Kivonulás könyve 14. fejezetében Mózes kapacitálja a népet, hogy vonuljanak ki Egyiptom földjéről, a testi, lelki szolgaság földjéről, de a nép Mózes szemére vetette: „Talán bizony nincs elég sír Egyiptomban, hogy kihoztál minket a pusztába meghalni? Miért is tetted azt, hogy kihoztál Egyiptomból? Nemde megmondtuk neked már ott: ’Hagyj minket békén, hadd szolgáljunk az egyiptomiaknak!’ Hiszen jobb volt szolgálni nekik, mint meghalni a pusztában!”
Így volt ez mindig a történelemben! Jobb szolgalelkűnek lenni, mint szabadnak! A lényeg: „Amíg van kenyér és a disznó kövér…”, maradunk. Jobb a fáraó moslékos fazekaiban dagonyázni, mint szabadnak lenni.
De ahogy Mózest biztatta a nép: Adj jelet! – az Úr így szólt Mózeshez: „Parancsold meg Izrael fiainak, hogy induljanak. Te pedig emeld fel botodat, nyújtsd ki kezedet a tenger fölé, és válaszd ketté, …”
Amíg nem indultak el, nem vált ketté a tenger. Addig nem láttak utat maguk előtt! A csoda, hogy az Úr velünk van, ez tény, de a jelenlétének erejét csak akkor érzékeljük, hogy ha elindulunk. A csoda, hogy Jézus teste és vére itt van előttünk, tény! De amíg nem vesszük magunkhoz, és nem indulunk el, nem érezzük magunkban erejét!
Igen! Meg kell halni! De nem csak könnyes szemmel a liturgikus térben, hanem EL KELL INDULNI! MIÉRT ÁLLTOK ITT ÉGRE EMELT SZEMMEL? Induljatok a tenger felé, a tengernyi akadály felé, az álpróféták sokaságaival szembe, de aki Rátekint, nem süllyed el.
Az evangéliumokat olvasva egyértelmű számomra, hogy az Egyház úton lévő Egyház. Jézus önmagát ÚT-ként definiálta. Hogy ha úton vagyunk, mozgásban vagyunk. Ha leálltunk, akkor már halottak vagyunk.
Jézus számtalan helyen figyelmezteti az apostolokat: Fiaim, mozgás! Induljatok már! Miért álltok itt karba tett kézzel?
Mindig csábító, hogy leálljunk, totyogjunk a húsos fazekakban.
A mennybemenetelnél így szól tanítványaihoz az angyal, a küldött: Miért álltok itt égre emelt szemmel. Induljatok! Ugyancsak a színeváltozás hegyén Jézus mondja: Drágáim, nem sátrakat építünk, hanem indulás Jeruzsálembe.
„Piros vér folyt a mentédre? – ne bánd csak az orrod vére.”
Jézus a keresztúton sem állt meg. Háromszor is fölállt, és továbbment. Csak megfeszíteni lehetett! Mindig ment előre.
Menjetek a városokba és falvakba, és hirdessétek, hogy elérkezett az Isten országa! Jövök utánatok! Miután létrejött egy mikroközösség, ment tovább, hogy tanítson és gyógyítson. Az apostolok is ezt tették! Ezért volt „küldött” a nevük. Nem plébánián üldögélők, hanem küldöttek voltak, egyre több mikroközösséget hoztak létre. Egyébként Jézus miért mondta volna, hogy menjetek, tegyétek tanítványommá mind a népeket…?
Nemes Ödön rendtársam gyakran mondta, hogy sajnos „karbantartó Egyház” lettünk. Jobban mondva: „karba tett kézzel üldögélő Egyház”. Foltozzuk az ingatlanokat, a plébániákat, a templomokat, miközben a templomok konganak az ürességtől. Ébresztő! Induljatok! Menjetek az elveszett báránykák után! Ne sopánkodjatok! Szabad farkasok közé menni!
Nem a szállodaipart kell erősíteni! Nem turisztikai látványosságokat kell karbantartani. Nem stadionokat kell építeni! Nem politikai pártok szekértolói kell, hogy legyünk, hanem álljatok az élre! Ahogy Váci Mihály írta: „Itt mutassatok utat”, alternatívát az emberek számára! Mi egy, a történelmet meghaladó plébánia rendszert restaurálunk, miközben a világ elhaladt mellettünk. Kinek van szüksége egy elfáradt Egyházra? Szomorú, hogy a kommunista Váci Mihály több alternatívát tudott mutatni az embereknek, mint a megfáradt, elkényelmesedett, elpolgáriasodott Egyház.
„ – te bolond!
Te hívatlan is érkező,
szólítatlan jelentkező,
kit minden jó ügy besoroz,
a baj magához toboroz;
hol nem számítnak rád soha,
ott vagy a legjobb sorkatona;
lóhátról gúnyolt szuronyos,
taposó szívű gyalogos;
a homokzsáknak szánt baka,
aki hadjárat egymaga.
…
De mond, kiáltsd, terjeszd, dadogd
jogos igazad, igaz jogod.
Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
Te nem hallgathatsz el soha!
Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
Nincs jogod, hogy hangot ne adj
azoknak, kiknek motyogás
a hangjuk, meg káromkodás.
– Verd magad, mint a szív, zuhogj,
ne éltessen már csal e gond:
Magad értük halálra rontsd,
míg össze nem rogysz – te bolond!”
Miért csodálkozunk, hogy egy megfáradt arisztokratikus rendszer után tért nyertek a kommunista tanok?
A rendszerváltozás után történelmi hiba volt a régi ingatlantömeg visszaszerzésével foglalkozni, ahelyett, hogy elkezdtük volna a lelkileg kiéhezett embereket evangelizálni. Nem véletlen, hogy napjainkra vidéken meghalt az Egyház.
Hol vannak ma olyan bolondok közöttünk, mint amilyen Váci Mihály volt? Engedtük magunk közül kihalni azokat a lelkeket, akik még a kommunizmus ideje alatt mozgásban tudták tartani az egyházias lelkületet. Technokrata karbantartókat neveltünk a szemináriumokban közösségépítő emberek helyett. Az egyházi kisközösségeket megvetettük, az ördög intézményének tekintettük. Előbb elmehetett egy kispap labdarúgó mérkőzésre, mint egy pünkösd hétfői virrasztásra.
Ott tartunk, hogy vármegyék és ispánok papjai lettünk, ahelyett, hogy megtanultunk volna az emberek nyelvén beszélni.
Felföldi László püspök nem véletlenül kezdett a férfitársadalom felé fordulni, hogy legyenek egyházmegyéjében olyan emberek, akik közösségépítővé válhatnak a jövőben. Sokan értetlenül nézik Őt mind a mai napig.
Intellektualizálódó Egyházzá váltunk, akinek a nyelvét a hétköznapi vidéki ember nem érti. Konferenciák Egyháza lettünk, ahol a perem helyzetűekről Ferenc pápa szellemében beszélünk, anélkül, hogy valaha is jártunk volna közöttük. Mindent jól tudunk, de nem csináljuk. Vecsei Miklós jelenlét programja egy üdítő színfolt a hazai térképen. Hogy nem bontakozhatott ki teljes egészében, annak pont az az oka, hogy nincsenek olyan önkéntesek, gyakorlatias szellemű keresztények, akik ezt a programot működtetni tudnák. Annak idején az egyházmegyei zsinatok néhány helytől eltekintve elsősorban azon fáradoztak, hogy véletlenül se alakuljon ki egy szinodális szellemű Egyház, mert az elklerikalizálódott szellem konzerválása fontosabb volt, mint egy tényleges változás, előrelépés. Az úton járó Egyházból egyhelyben totyogó, dagonyázó, karbantartó Egyház lett.
Az előttünk lévő keresztúton el kell indulni, és tovább kell mennünk. Sok vér, veríték és könny vár még ránk, hogy – Lázár Ervin szavaival – Bolond Kútásókká kell válnunk. Ahogy a történetben a kútásó nem lefelé ásva kereste a vizet, hanem a fellegek felé indult el, ugyan így 180 fokos fordulatra lesz szükségünk, hogy megjelenjen a fény Egyházunkban, mely képes lesz lelki szomjúságunkat csillapítani.
A szerző jezsuita szerzetes
