Január elején a Telex.hu írt arról, hogy a KSH adatai szerint 2021-ben a magyarországi természetes (be- és kivándorlás nélkül számolt) népességfogyás nagyjából 60 000 fő körül alakult (a decemberi értékek híján a pontos adat még várat magára). Ez a sokéves átlagnál magasabb érték nyilvánvalóan részben a covidnak köszönhető, hogy pontosan mennyiben, azon lehet vitatkozni, számomra mégsem tartozik a legfontosabb kérdések közé.
A népességfogyással kapcsolatos problémafelvetés bár viszonylag gyakran előjön a közbeszédben, általában felszínes politikai üzenetek formájában, anélkül, hogy kontextusba helyeznék a kérdést, és tisztáznánk, hogy mi az, amit tényszerűen tudunk a folyamatokról, és mi az, amit ebből szubjektíve leszűrünk saját magunk számára (vagy mások a mi számunkra), problémának értékelünk, vagy éppenhogy pozitív fejleménynek tartunk. Azért is különösen fontos beszélni a népesedésről, mert bár a környezeti válság és főleg az annak részét képező klímaváltozás kapcsán immár visszavonhatatlanul részévé vált a közbeszédnek, az, hogy ez milyen kapcsolatban áll a népesedéssel, méltatlanul elhanyagolt téma.
A téma tárgyalásában induljunk ki a jelenlegi kormány narratívájából, a környezeti problémák és a gyermekvállalás összefüggéséről. Ez nagyjából úgy foglalható össze, hogy liberális elhajlásnak tartják, ha valaki összefüggést keres (és talál) a népesedési tendenciák és a természeti környezet pusztulásának fokozódása között, hozzátéve, hogy különben is mi értelme lenne harcolni egy egészséges környezetért, ha azt nem a gyermekeink érdekében tesszük? Orbán Viktor egy alkalommal megdöbbentőnek nevezte, hogy egyesek „szembeállítják” a gyermekvállalást a környezetvédelemmel. Az ellenzéknek nem tudom, mi a hozzáállása ehhez (hiszen nem beszélnek róla), elképzelhető, hogy nagyrészt egyet is tudnának érteni az előbbiekkel, ha éppen nem ellenzékben lennének.
A miniszterelnöknek tagadhatatlanul van affinitása ahhoz, hogy ráérezzen, mit akar hallani a magyar emberek többsége, mi az a narratíva, ami kellemes, vállalható, elfogadható, esetleg hízelgő a számukra, mert közel áll a mindenkori elképzeléseikhez, érzésvilágukhoz. A kormányzati narratíva valószínűleg ebben a témában is a „néplélekhez” idomul, ami (mint stratégia) elegendő lehet a politikai hatalom megtartásához, a valóság megismeréséhez, emberekkel való megismertetéséhez és értelmezéséhez viszont aligha.
Néhány tudáselem a népesedés és a környezeti válság kapcsán
Érdemes először messzebbről rátekinteni az emberiség történetére a népesedés szempontjából. Az ember létezésének messze döntő hányadában, több százezer éven keresztül az emberiség lélekszáma becslések szerint néhány millió fő körül mozoghatott. Nagyjából tízezer évvel ezelőtt, az élelmüket kizárólag mezőgazdaságból előállító kultúrák terjeszkedésével a népesség gyors ütemben növekedni kezdett: időszámításunk kezdetére elérte a 170 millió főt. Az 1 milliárdos népesség elérése további 18 évszázadba telt, a 2 milliárdhoz már csak nagyjából 120 év, a 3 milliárdhoz 33, a 4-hez 14, a további milliárdokhoz pedig egyesével csupán tízenpár év kellett. A 8 milliárdos népességet vagy 2022 végén vagy 2023 elején minden bizonnyal elérjük majd. Ezt a jól ismert folyamatot hívjuk népességrobbanásnak, ami szorosan együtt járt a természeti környezet mind nagyobb és nagyobb mértékű átalakításával, az ökológiai rendszerek súlyos degradációjával, korábban lokális, a XIX-XX. századra pedig globális szinten. A XXI. századra mindez szélsőséges méreteket ölt.
Botorság volna feltételezni, hogy a népesedés és a természeti környezet felélése összefügg egymással? Aligha, és ezt a humánökológia tudománya korrekt módon le is vezeti számunkra: az ökológiai válság három fő tényezője a fejenkénti, átlagos fogyasztásunk, az, hogy milyen technológiákat használunk, és a népességünk, vagyis, hogy hányan vagyunk. Ebből nem következik, hogy a népességszám a döntő, de az mindenképpen, hogy annak is nagyon fontos szerepe van. Ezt egyébként nem nehéz belátni, ha arra gondolunk, hogy az élethez minden embernek élelmiszerre, lakhatásra, ruhára és életmódtól függően még egy halom dologra van szüksége, amelyek előállításához – csúnya szóval – természeti erőforrások, energia és terület szükséges, valamint mindez szennyezéssel is jár. Egy bizonyos fogyasztási szint és technológia mellett pedig minél többen vagyunk, annál többet használunk fel, alakítunk át a természeti környezetből.
Az ökológiai lábnyom és az úgynevezett biokapacitás becslései alapján elég magabiztosan tudjuk állítani azt is, hogy Magyarország túlhasználja a területén megújuló módon rendelkezésre álló erőforrásokat, nem is kis mértékben (majdnem másfélszeresen). Vagyis ha az országhatárokat vesszük alapul, akkor ahhoz képest, amennyit mi fenntarthatóan felhasználhatnánk, messze többet használunk. Igaz ez egyébként a legtöbb nyugat-európai országra is, és ezen mit sem változtat, hogy magát a környezethasználatot és szennyezést (ami a számunkra előállított javakhoz kapcsolódik) jelentős részben exportáltuk délkelet-ázsiai, afrikai, illetve dél-amerikai országokba. Ez utóbbi jelenséget így foglalhatnánk össze: nem nálunk látszik, de általunk van.
Kollektív tudásunk azon része, ami talán legkevésbé él vagy él helyesen a köztudatban, a következő. A népesedés visszafogásának leghatékonyabb módszerei nem népirtásról, kényszersterilizálásról, szigorú törvényekről vagy egyéb kemény, erőszakos és vállalhatatlan eljárásokról szólnak. A leghatékonyabb módszerek közvetett, puha módszerek, amelyek működőképességére számos példát lehet hozni. Ezen módszerek pedig: a nők jogainak kiszélesítése; hozzáférés biztosítása a családtervezési, fogamzásgátlási módszerekhez; felvilágosítás a családtervezés lehetőségeiről és fontosságáról, valamint segítségnyújtás a megvalósításban; a gyerekek iskoláztatása, taníttatásuk meghosszabbítása. Mindez tipikusan maga után vonja az átlagos gyerekszám, vagyis a termékenységi ráta csökkenését, ráadásul kultúrától függetlenül működni látszik. Ez utóbbit jól szemlélteti Irán példája, ami talán nem a legfelvilágosultabb országok egyikeként él a fejünkben, viszont az előbbi módszerek egy részének alkalmazásával az ország vezetőinek sikerült elérni, hogy csupán 15 év alatt 6 felettiről 2 alá csökkent a termékenységi ráta az országban. Ez azt jelenti, hogy sikerült megállítaniuk a korábban tapasztalt, ijesztő sebességű népességnövekedést.
Szubjektív értelmezések, narratívák
Többféle következtetés, narratíva képzelhető el a fenti tudás birtokában is. Az egzakt tudáselemeket, a sokszorosan megerősített tapasztalatokat viszont nem érdemes kétségbe vonni. A népességrobbanás és a környezeti válság közötti összefüggés egyértelmű. Aki ezt felismeri, az nem szembeállítja a gyermekvállalást a környezetvédelemmel, hanem egész egyszerűen elfogadja, megérti az összefüggéseket. Azért sem korrekt ez a kritika, mert azt a hamis dilemmát állítja föl, miszerint valaki vagy akarja (teljesen?), hogy gyermekek szülessenek a világba, vagy egyáltalán nem. Mintha ennek nem lenne mértéke, mintha nem lehetne árnyaltabban, például úgy hozzáállni, hogy akarunk, de kevesebbet.
Orbán és a kormányzat kommunikációja érthető, hiszen a népesedés visszafogására való törekvés eredendően idegen a keresztény kultúrkörtől, így a magyar emberek többsége is könnyebben azonosul azzal, aki ezt elveti, főleg, ha az alapvető ismeretekről ezen a téren meglehetősen kevés szó esik. Hogy a miniszterelnököt ez a szemlélet őszintén megdöbbenti, azt vagy elhisszük, vagy álnaivitásnak tartjuk, lévén, hogy a felületesen „túlnépesedésként” emlegetett probléma nem egy XXI. századi újdonság az európai gondolkodásban. Még kevésbé indokolt mindezt a konzervatív-liberális törésvonal mentén értelmezni, ha egy pillanatra elvonatkoztatunk a mesterségesen gerjesztett kultúrharctól. Az a gondolat pedig, hogy nincs értelme "harcolni" a környezetért, ha nem a saját utódaink érdekében, megérne egy külön írást, hiszen számos kérdést indukál. Például: ki állítja, hogy nem kéne, hogy utódaink legyenek? Senki. Miféle harc ez, ki ellen is kell küzdenünk? Természetesen saját magunk ellen, hiszen mi okozzuk a környezeti válságot. És egyébként miért ne lehetne úgy gondolni, hogy a természetnek önértéke is van, azon túl, hogy annak egészsége az utódaink szempontjából is létfontosságú? Érthető, hogy a szélsőségesen emberközpontú keresztény kultúrkörben ez egy nehezen emészthető gondolat.
A környezeti válságra nem elégséges technológiai választ adni
A magyar népesedési tendenciákat látva lehet tragédiának tartani a fogyást, viszont ha egyúttal a környezeti válságot is annak tartjuk, akkor valamit ez utóbbira is kell mondanunk. Vagy azt, hogy akkor átlagosan fogyasszunk kevesebbet, vagy azt, hogy majd a technológiával mindent megoldunk. Az előbbit nincs magyar politikus, aki vállalná (sajnos), úgyhogy tipikusan csak az utóbbira hagyatkoznak a választott vezetőink. Csak nem teszik hozzá, hogy ennek bizony nagyon erős korlátai vannak. Ennek a kifejtése szétfeszítené a jelen írás kereteit, úgyhogy csak azzal szemléltetném ezen korlátokat, hogy több falba is ütközünk egyszerre. Mivel nemcsak a klímaváltozásról és a CO2- kibocsátásról van szó az ökológiai válság kapcsán, hanem egy sokkal átfogóbb problémakörről, így leggyakrabban a technológiákkal nem megoldjuk a válságot, csupán problémákat más problémákká konvertálunk. Például amikor a kőolajat "bioüzemanyaggal" helyettesítjük a CO2-kibocsátás csökkentése végett, akkor cserébe az utolsó nagy, összefüggő, biodiverz esőerdőket irtjuk ki a "megújuló" üzemanyag alapanyagát jelentő pálmaolaj vagy szója termesztése végett.
Visszatérve a különböző narratívákhoz: a kormányéhoz képest alternatíva (kár, hogy egyik politikusunk sem képviseli), hogy a mérsékelt ütemű népességfogyást pozitívnak tartjuk, hiszen azzal csökkenthető a környezetünk terhelése, hosszú távon pedig a népesség egy alacsonyabb szinten való stabilizálódására törekszünk. Meglepőek lehetnek a következő kérdések. Miért is a valaha volt legnagyobb lélekszám a jó viszonyítási pont? Vajon fájt az valaha valakinek, hogy nem létezett, vagyis nem fogant és így nem is született meg? Aki ezeket a kérdéseket őszintén felteszi, máris közelebb került a fenti, alternatív szemlélethez. Hozzáteszem, hogy a csökkenő magyar népességgel együtt hazánkban is lenne mit tenni a családtervezés elősegítése végett, feltéve, hogy a népesedési statisztikai mutatókat nem 30 éves nagymamák kilátástalanságba születő gyerekei és unokái segítségével kívánjuk „javítani” (lásd: L. Ritók Nóra munkásságát és másokat, akik a politikusaink helyett a nyomor felszámolására vállalkoznak).
Van tehát kollektív tudás, ami érvek mentén kritizálható, kétségbe vonható, de alapvetően nem a szabadon választható kategória. Ezen túl pedig vannak ezeket jó esetben magukba építő, viszont természetszerűleg szubjektív narratívák (nem csak egy), amelyek közül mindenki választhat, a választás mindennemű következményét vállalva.
Források:
https://data.footprintnetwork.org/#/
https://overpopulation-project.com/the-iranian-miracle-the-most-effective-family-planning program-in-history/
A szerző a Karátson Gábor Kör önkéntese
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
