A diplomácia, a külpolitika természetesen nem mindenható. Érdemes felidézni Kosáry professzor összegzését a Mohács előtt kialakult helyzetről, amelyben arról ír, hogy az ország mozgási lehetőségei „egyre szűkebbek” lettek a „török veszély kivédése terén”. Igaz ugyan, hogy a magyar külpolitika még a „maradék lehetőségekkel sem mindig tudott megfelelően élni”, a fordulatokat későn ismerte fel, s különböző hibákat követett el, vagyis elmondható, hogy a magyar külpolitika többet tehetett volna, de nem állítható, hogy „a veszély lényegét – írja Kosáry Domokos a Magyar külpolitika Mohács előtt című, 1978-as esszéjében –, a katasztrófával fenyegető alaptendenciát Magyarország több diplomáciai ügyességgel és igyekezettel végleg elkerülhette volna.”
Nem is kerülte el: ötszáz éve a diplomácia nem védett meg a nyugat felé törő Oszmán Birodalomtól, annál is kevésbé, mivel a keresztény világot megosztotta a francia-Habsburg háború. Ám a diplomácia mégis nélkülözhetetlen, így például az 1920-as évtizedben lezajlott, gróf Bethlen István érdemének tekinthető konszolidáció aligha lett volna sikeres, ha a monarchia bukását követő zűrzavar után legalább valamennyire nem rendezik a győztes antanthatalmakhoz fűződő viszonyt. Minden külkapcsolati rendszernek van elvárható igénye az adott kormánnyal szemben, de abból gond szokott lenni, sőt válság keletkezik, ha ezek a követelmények vagy várakozások ütköznek a hosszú távon jobbára győztes realitásokkal. A Harmadik Birodalom befolyása alá került Magyarország csak rövid ideig örülhetett a trianoni kiigazításként felfogható bécsi döntéseknek, a náci Németország bukása szertefoszlatta az ebbéli reményeket. A szovjet világ sztálinista korszakában szó sem lehetett olyan „hintapolitikáról”, mint a háború idején az angolszászok felé tájékozódó Kállay Miklós és a nem németbarát politikai elit esetében, ám az ’56-os forradalom sokkja és a brutális megtorlások után Kádárék aránylag gyorsan felismerték, hogy az ügyes diplomácia sokat segíthet a nemzetközi elszigeteltség felszámolásában.
Segített is, de azért a nyugatiak nem adták ingyen – politikai értelemben – a gazdasági és hitelkapcsolatok bővítését; a párt sok korifeusa legyintett ugyan az 1975-ös helsinki záróokmány hírneves harmadik kosarára, amely az emberi jogok helyzetének javítását irányozta elő – csak „papír”, itthon úgyis azt csinálunk, amit akarunk, mondták önhitten, ám nem egészen így történt. A rendszer kisszámú, de annál bátrabb, a nyílt szembenállást is vállaló belső ellenzéke úgy fogta föl – és joggal –, hogy egyfajta nemzetközi támogatást kapott, s az összeomlásnak ez is az egyik tényezője lett, ha fontosságban nem tudta is fölvenni a versenyt a döntő világpolitikai hatással, vagyis a szovjet birodalom szétesésével. A rendszerváltozást követő évtizedben a kül- és belpolitika összhangjának ritka – mondhatni, „kegyelmi” – időszaka következett el, talán az első a monarchia összeroppantása óta. Diplomáciánk – teljes mellszélességgel és profi irányítással, pártpolitikai különbség nélkül – támogatta euroatlanti integrációnkat, csatlakozásunkat a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, ami megfelelt az ország nemzeti érdekének, a „vissza a Nyugathoz” jelszónak, és kifejezte a társadalom többségének népszavazásokon is kinyilvánított véleményét. Lényegében a második Fidesz-kormány 2010-es megválasztása vetett véget ennek a korszaknak, s immáron csaknem másfél évtizede, hogy a magyar kormányzat hivatalos politikája és a szövetségi rendszer elvárt igényei között egyre mélyebb a szakadék. E másfél évtized alatt nyugat-európai környezetünk sokat változott ugyan, de nem akkorát, amelyet elgondolkodtató elemzésében Lányi András ezeken a hasábokon feltételezett. Nem fér kétség ahhoz, hogy a szélsőjobb, az ultraradikális populista vonal megerősödött, de messze nem annyira, hogy a parlamentáris rendszernek, a képviseleti demokráciának véget tudjon vetni. Nincs vége, ahogyan a szovjet összeomláskor a történelemnek sem lett vége. Sem az eddigi nemzeti választások, sem az Európai Parlament mandátumaiért lezajlott küzdelem nem támasztja alá ezt a vélekedést.
Franciaországban a Nemzeti Front messze elmaradt saját várakozásaitól – éppen azért, mert Lányi tézisének cáfolataként a baloldali szövetség és a Macron-párt tényleges felfogásukat fenntartva összezártak a szélsőjobb ellen, ahogy egyébként ez már máskor is előfordult az újkori francia történelem folyamán. Ha pedig az európai parlamenti választásokat nézzük, nem Orbánék foglalták el „Brüsszelt”, hanem a középpártok tartják kezükben a mandátumoknak nagyjából a kétharmadát – esetleg még többet is –, s a szélsőjobb, ahova a magyar külpolitika önként „bekormányozta magát”, a 20–30 százalékos sávban mozog ugyan, de bárhogyan alakulnak is az osztrák választások és néhány német tartomány erőfelmérése, ebből a sávból az illiberális radikálisok aligha fognak kitörni. Ha pedig a legutóbbi változások felé fordulunk, azt látjuk, hogy a brit Munkáspárt éppenséggel jól meghatározott célokkal – közeledés az Európai Unióhoz, kevesebb sorban állás az egészségügyben, több lakás, a menekülteket szállító kis csónakok eredményesebb ellenőrzése a Csatornán – igyekszik visszatérni a „centrista józansághoz”, miként a Financial Times fogalmazott.
Nagy adag import ebből kellene. A NER-politika se nem centrista, se nem józan. Csakhogy az államilag kordában tartott piacgazdaságban, vagyis az ezer alakba öltözni tudó kapitalizmusban a középpártok uralják a terepet, a szélsőségek maradnak a valamelyest megduzzadt periférián. Itt ért partot az unió kettős – nemzeti és nemzetek feletti – lényegét tagadó orbáni illiberális politika, szembekerülve a társadalom többségének alapvetően Nyugat-párti véleményével és az ország nemzeti érdekeivel is. A populista dagály azonban nem tart örökké. A NER bukásának egyik színhelye éppen az Európai Unió és nyugati szövetségi rendszerünk lesz – Brüsszeltől Washingtonig –, mert a hivatalos budapesti politika Nyugatról Kelet felé menetel, ahol lehet, fricskázva és bosszantva szövetségeseinket. Vajon a Fidesz egykori atlantista és uniópárti nagyágyúi miért nem szólalnak meg? De ha tovább hallgatnak is, az óriásira dagadt hübrisz, a minden határon átnyúló beképzeltség – lásd a „világrendszerváltás” fantazmagóriáját – a bukást készíti elő. Ám az önmagát túlélt és önnön lehetőségeit messze túlértékelő rendszert nekünk magunknak kell megbuktatni, ebben maradéktalanul egyetértek Lányi Andrással.
*
Igen, Orbán külpolitikai ámokfutása nem az Európai Uniót veszélyezteti, hanem bennünket, magyarokat. Lányi András
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/32. számában jelent meg augusztus 9-én.
