Nyugaton a helyzet változatlan – adaptáció vagy illusztráció?
Jelenet a Nyugaton a helyzet változatlan című 2022-es filmből

Mire elkészült és nyilvánosságot látott Erich Maria Remarque klasszikusának, a Nyugaton a helyzet változatlan című regény legújabb filmváltozata ezúttal német gyártásban és német nyelven, a német Edward Berger rendezésében, már javában zajlott az orosz–ukrán háború. Bizarr, de a flm sikere szempontjából ez jókor jött – az európai hatalmak 1914-ben működésbe hozott emberi húsdarálói és vérszivattyúi 1945 óta Európa-szerte jóformán dologtalanul állnak, ezek egyike azonban tavaly újra a tömeges félelem és gyűlölet szolgálatába lépett, a hírekben pedig megjelentek olyan, nagyszülők beszámolóiból ismerős kifejezések, mint a mozgósítás, a lövészárok, a tűzhenger, az anyagcsata és a gyalogsági offenzíva fogalmai.

Remarque világhírű elbeszélése soha nem veszített aktualitásából – bár sokan a legjobb háborúellenes regényként hivatkoznak rá, több annál. Titka talán az, hogy a világ szépségében csalódott nemzedékek azóta is magukra ismernek benne, függetlenül attól, hogy elérte-e őket a menetrend szerinti nagy európai háború, vagy sem. Bár a regény kétségtelenül újszerűen, sokkolóan és megrázóan mutatja be a lövészárkok addig szemérmesen elhazudott, véres, saras, bűzös, halálos valóságát, az elsősorban felnövéstörténet – egy olyan elveszett gyermeké, aki kétségbeesetten próbál megőrizni magában valamit abból a szebb és igazabb világból, amiben hitt, amiért harcol, és ami épp az értelmetlen harcban veszíti el szépségét meg igazságát. A regény emellett persze a háború sok más, addig feltáratlan vonatkozását ábrázolja, amilyen a hazatérő katonák integrálhatatlansága, a civilekkel való bánásmód elfajzottsága vagy a gyilkossá válás elviselhetetlen érzelmi terhe, az irodalmi alapanyag mégsem pesszimista – nem állítja az emberről, hogy velejéig romlott volna, inkább csak annak mutatja, ami: kiszolgáltatottnak, gyengének, az események tehetetlen foglyának.

A legjobbkor érkezett ez a háborús film
Szabó Antal

A legjobbkor érkezett ez a háborús film

A Nyugaton a helyzet változatlan első német nyelvű feldolgozása Paul Baumer és társai szenvedését mutatja be a buzgó tettvágytól fűtött seregbe lépéstől a rémisztő kijózanodáson keresztül az érzéketlen gyilkológéppé válásig.

Ez a 2022-es filmváltozat már a harmadik kísérlet a regény megfilmesítésére. Az 1930-as amerikai film csatajelenetei mai szemmel nézve is lenyűgözőek, és az 1979-es német–amerikai koprodukció is tisztességes feldolgozást eredményezett, de a disztópikus regények vászonra vitelének nehézsége mindkét filmen meglátszik: amikor a néző végül megpillantja az addig csak a könyv lapjairól ismert, fantáziájában élő poklot, rendszerint azt érzi, hogy a regényben több volt. A legújabb adaptáció elképesztően látványos film lett. Talán még soha senki nem ábrázolta ennyire hatásosan az első modern gépháború lélektelenségét. Az infernális találkozás az első harckocsikkal, a főhős, Paul Baumer által ledöfött francia katona rettenetes haldoklása, a néhány méternyi földterületért intézett értelmetlen tömegtámadások képei drámai és nehezen felejthető élményekkel terhelik a nézőt, aki talán akkor jár a legjobban, ha erre a filmre egy kevéssé koherens, de nagyon hatásos világháborús tablóként tekint.

A filmadaptációt a regénnyel összevetve látszanak igazán a gondok. Remarque elbeszélésének tényleges helyszíne nem a nyugati front, hanem a mesélő, Paul Baumer pszichéje, a rendező, Edward Berger azonban félreteszi őt, és a személyében inkább annak a nemzedéknek állít emléket, amelyiknek puska helyett ceruzával a kezében kellett volna helytállnia az életben, csakhogy így nehéz igazán közel kerülni a főhőshöz, és az eredeti regény fájdalmas szubjektivitása helyett a film nézői legfeljebb a háború borzalmainak nagyon érzékletes és hatásos ábrázolását kapják. A könyv lapjain Paul személyében az olvasó kerül ki a frontra – a film azonban megóvja nézőit ettől.

A két és fél órás filmváltozat készítői sajnos a ma már általánosan elvárt politikai üzenetet is kifejezésre juttatják. Remarque soha nem állította, hogy a hadviselő népek és vezetőik akármelyike jobb vagy rosszabb lett volna a másiknál – nem is foglalkozott ezzel, így jelezte, hogy mélyebb a baj. Edward Berger jó XXI. századi németként a háború okaként a porosz militarizmusra mutat, mellyel szemben a szociáldemokrácia kíméletes humanizmusa volna a megoldás, csak a német népet erőszakos szelleme meg terhelt történelme nem engedte erre az útra lépni. Ezzel a sugalmazással pedig nem az a legnagyobb probléma, hogy a regényt nem ismerőkkel elhiteti, hogy Remarque ilyen kisszerűen politizált, hanem hogy úgy tesz, mintha az első világháború konkrétan valakin, esetleg valakik csoportjain múlt volna, és ha ezt a valakit vagy ezeket a valakiket sikerült volna félreállítani, megmenekült volna az emberiség.

Az orosz realizmus és az újraszervezett tanácsállam Magyarországon is legitim
Puzsér Róbert

Az orosz realizmus és az újraszervezett tanácsállam Magyarországon is legitim

Orbánról már Keleten és Nyugaton is tudják, hogy a resztálinizációban érdekelt, a küzdelmet pedig elviszi a végsőkig. A mai magyarok felelőssége lesz, hogy amikor ez a háború véget ér, ne a történelem hulladéktelepén találják a hazájukat Oroszország oldalán.

Remarque regénye attól olyan nagyszerű és népszerű, hogy abban az író nem vádaskodott, és mindössze annyit üzent: ha már az emberiségnek át kellett élnie egy ekkora tragédiát, akkor próbálja meg levonni a tanulságait. A tényleges baj pedig azoknak a társadalmaknak a mélyműködéséből következett, amelyek a XX. század első évtizedeiben még maguk sem értették, miféle iszonyatos erő szabadult el bennük, a technológiai robbanás pedig ennek csak a kísérőjelensége volt. Az ember tömeggé vált, az ipar pedig a tömegigényeket kiszolgáló gépezetként, megállíthatatlanul tömeggyártotta azt, ami egyik tömeget a másik fölé emelheti: katonát, fegyvert és halált. A porosz militarizmus ebben a mechanizmusban nem több mint kulturális színesítő elem – hisz a franciák, az angolok és az amerikaiak is pontosan úgy hajtották bele az emberi húst a darálóba, ahogy a németek, és egyedül az számított, ki bírja tovább. Ez az első világháború valódi tanulsága: nem ez vagy az a fél a felelős érte, hanem az a szélsőséges elszemélytelenültség, amelybe a XX. századra a nyugati emberiség jutott – ezzel kell értő módon szembesülnie, mielőtt jön egy gázsérült tizedes, aki előadja, hogy ő jól tudja, kik miatt történtek a borzalmak, és csak tőlük kell megszabadulni egyszer s mindenkorra.

Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/6. számában jelent meg február 10-én.