A Magyar Zene Háza megnyitóján elhangzott Orbán-beszédről sokan írtak már, azonban volt egy érdekes mondat, amelyre nem figyelt fel senki. Lévén az épületet egy japán sztárépítész tervezte, a japánokkal kapcsolatos magyar viszonyulásról is elmélkedett pár mondatban a miniszterelnök: „Miért van az, hogy egy japán elme alkotta térben mi, magyarok jól érezhetjük magunkat? Talán azért, mert a két nép, a két szellem, a japán és a magyar géniusz közötti távolság mégsem olyan nagy, mint a földrajz alapján gondolnánk.” Ezen felvezető után pedig a következő meglepő mondattal rukkolt elő Orbán Viktor: „Emlékezzünk csak az 1930-as évek rokonságkutató tudományos erőfeszítéseire!”
Az utóbbi időkben sok magyarországi rendezvény, kiadvány címében, szlogenjében találkozunk egy látszólag feloldhatatlannak tűnő, de kimondatlanul mégis feloldhatónak vélt ellentéttel, amelyben Japán vagy a távol-keleti térség Magyarországtól való geográfiai távolságát egyfajta misztikus közelséggel állítják szembe. A geográfiai távolság és a misztikus közelség ellentétének egymás mellé állítása elsősorban természetesen valamiféle suta figyelemfelhívás célját szolgálja, és talán nem is kellene ennek különösebb jelentőséget tulajdonítanunk. A probléma azonban az ezekben az ártatlannak tűnő szembeállításokban megnyilvánulni szándékozó mondanivaló valódi tartalmának tökéletes hiánya, hiszen azt mindenki tudja, hogy Japán fizikailag távol esik Magyarországtól; azt viszont, hogy valójában miért is érzik némelyek közelinek, ezekből a rendezvényekből vagy kiadványokból aligha fogjuk megtudni.
Alaptételek
Talán pont amiatt, mert sokan valamiféle valós közelséget is belemagyaráznak a magyar–japán kapcsolatokba, de ami még ennél is károsabb, az az, hogy mindez lecsapódik a hivatalos diplomáciai vagy politikai beszédekben is, s ezzel aztán további, jóvátehetetlen károkat okoz a közgondolkodásban. Különösen úgy, hogy az effajta eszméket hirdetők igazából adósak maradnak ennek a misztikus közelségnek a pontos megmagyarázásával, tudományos meghatározásával – ehelyett inkább ködös közelségélményekbe menekülnek, és így születnek vagy élnek tovább szinte már-már követhetetlenül a magyar–japán faji vagy nyelvi rokonságlegendák. A diplomácia, a politika különösen szereti minél gyorsabban kitölteni bármilyen amorf, kétes minőségű tartalommal ezt a talmi csillogású közelségélményt, hivatkozván a régre visszanyúló történelmi kapcsolatokra, az elcsépelt, egyben teljességgel értelmetlen közhelyre, a „két nép közti barátságra”; s ilyenkor hol óvatosan, hol pedig teljesen nyíltan elmerészkedvén akár a nyelvi vagy faji rokonság hangoztatásáig is.
Néhány alaptételt érdemes szem előtt tartani, amikor a XXI. század Magyarországán a japán–magyar rokonságról szóló diskurzust hallunk. Ezek a következők:
1.: a nyelvek rokonsága (már ha egyáltalán van ilyen: a magyar és japán között nincs) nem egyenlő a népek rokonságával;
2.: a nyelv, a kultúra nem pusztán örökség, hanem egy nép történetének forrása, és egyiknek sincs köze a génekhez, azaz: a kulturális identitás esetében dőreség generációkon átívelő genetikai gyökereket keresni;
3.: az identitás egyéni döntés függvénye; (az identitás eleve nem adott, különösen nem genetikailag meghatározható valami, hanem választás kérdése államok, nemzetek, csoportok között, az identitás kialakulásában és a döntésben, hogy mikor milyen elemét milyen súllyal választjuk kultúrának legalább olyan nagy, de sokszor kevésbé látható szerepe van, mint a nyelvnek)
4.: egy részről van a történelem – és van a kulturális identitástudat története;
5.: változatlan identitás nincs, csak identitások vannak, amelyek több-kevesebb átfedéssel érintkeznek egymással;
6.: a magyar nyelv uráli eredete nyelvészeti igazság – a magyar azonosságtudat keleti komponense pedig irodalmi-kulturális valóság;
7.: a laikus rokonkeresés alapja nem a racionális gondolkodás, hanem egyfajta ezotériával kevert vallásos meggyőződés és hit, alapvetően politikai aktus, politikai hittétel, amelynek célja, hogy lelki bizonyosságon alapuló elméletéhez a maga módján alátámasztást fabrikáljon;
8.: bár a magyar–japán rokonság jelen van a közgondolkodás bizonyos szűk köreiben, ezt már lehetetlen a közgondolkodásból kitörölni, ám érdemes megjegyezni azt, hogy ez mindig is kívül volt a tudományosság körein, és politikai polarizáció prédájává vált;
9.: tapasztalatok szerint az ember különösen vonzódik olyan történetekhez, amelyekben egybejátszik a valóságosság és a fikció – a rokonságelméletekben pedig ez halmozottan jelentkezik;
Miért vonzódnak bizonyos emberek a magyar–japán rokonság elméletéhez?
A fenti alapvetésekből adódóan a magyar–japán rokonság – értelmezzék azt a laikusok bárhogy is – kérdésfelvetése, egyáltalán, annak bizonyítása is teljesen értelmetlen. Ennek ellenére búvópatakként fel-fel bukkan itt-ott. Egyetlen értelme lehet az ezzel való foglalatoskodásnak, az pedig az, hogy ennek a sajátos, komplex szociálpszichológiai jelenségnek a mozgatórugóit, mikéntjeit megértsük. Sándor Klára szerint van egy tudomány, ami a miértet kutatja, és az antropológia, a kognitív tudományok, a nyelvi ideológiák keresztezéséből jött létre, s ami a „népi nyelvészetet” (folk linguistics) kutatja, és arra kíváncsi, hogy miként vélekednek a nem nyelvészek a nyelv változatairól.
Talán érdekes lehet, ha röviden megvizsgáljuk, miért is van jelen a rokonságkérdés, és kik azok, akik ezt a búvópatakot ma is táplálják? Sándor Klára úgy véli, hogy egy bizonyos politikai oldalnak mindig is identitásképző eleme volt a finnugorizmus-ellenesség. Ez nagyon erős volt a millennium idején, ezért a magyar nyelv, a magyar nép eredetének kérdése a nacionalista politika túsza lett. Mindemellett a mai Magyarországon mintha túl nagy lenne a csábítás, hogy valaki a nemzeti mítoszokra fogékony közönséget vagy éppen a kutatásfinanszírozásról döntő, de abszolút fogalmatlan politikusokat célozza meg. Ezek ellen a szakma nem tud mit tenni, mert az észérvek és a tudományos módszertan hatástalan ezekkel az eszmékkel szemben, mivel mindez nem a tudományról, sokkal inkább a tudományos öltözetbe bújtatott ideológiáról szól. Sándor Klára ezeket az ideológiákat rendkívül találóan egyfajta nemzeti pótszernek tekinti: avagy dicső nemzeti múlt – dicső nemzeti jelen helyett.
Kik viszik tehát akkor tovább a magyar–japán rokonság halványan pislákoló lángját, kik is ezek a fényre gyűlő csodabogarak, az „ős/rokonságelméleti kokainisták”, ezek a délibábos, dilettáns, műkedvelő, áltudományos, alternatív emberek, akik nem tudni vágynak, hanem hinni akarnak valamiben, és ezt keverik politikai vonzalmukkal, akiket Sándor Klára javaslata alapján sokkal inkább illenék „laikusoknak”, vagy „naivoknak” nevezni? Sokan vannak és sokfélék: politikai okokból öngyarmatosító értelmiségiek, politikai egzisztencialisták, megélhetési nacionalisták, ideológiai alapokon kutatgatók, elszánt hagyományápolók, vagy épp amúgy kedves, lelkes emberek, ártalmatlan érdeklődők (akiket megszédít annak a lehetősége, hogy feltárul előttük egy rég vágyott titok, valamiféle régi dicsőség fényárja, és emiatt sokan érezhetik magukat beavatott gurunak, a titkok tudójának); „ezobioterikusok”, japán kapcsolataikból élő opportunisták, japán propagandisták. A jövő egyik érdekes és izgalmas feladata lehet megrajzolni a fenti csodabogarak természetrajzát: meg kellene vizsgálni a magyar–japán rokonságelmélet-terjesztők és -fogyasztók archetípusait, motivációit, beágyazottságát – az elméletek művelődéstörténeti, antropológiai, szociálpszichológiai, lélektani, kognitív pszichológiai hátterét, feltárni az okait annak, hogy miért is vonzódnak bizonyos emberek a magyar–japán rokonság elméletéhez?
Továbbélő „japanista turanizmus”
Érdekes még megvizsgálni, hogy hogyan élnek tovább manapság a turanizmus „japános ágának” elméletei, de nem a közbeszédben, hanem a magyarországi értelmiség (!) bizonyos – ám szerencsére igen szűk – köreiben. Merthogy tovább élnek, afelől kétségeink sem lehetnek. Csak immáron kevésbé sarkos a retorika, ravaszabban bújtatottak az üzenetek. Noha a mai „japanista turanizmusnak” nincs komoly, szervezett formája (egyelőre), egy tekintetben mindenféleképpen feltűnő párhuzamosságot vélhetünk felfedezni a „régi” turanizmussal, lévén annak korai követői között is voltak felsőfokú képzettségű, értelmiségi emberek, tudósok is – ahogyan a XXI. század Magyarországán megfigyelhető neoturanizmusban, amelyet a legpontosabban így határozhatunk meg: jellegzetesen magyar, okkultista újorientalizmus. Az okkultista magyar újorientalizmus alakítói bizonyos magyarországi bölcsészettudományi doktori programokból kikerülő, PhD-vel rendelkező (!) kutatók, sőt: vannak közöttük egyetemi tanárok is. Számuk ugyan elenyésző, és szervezettségről sem beszélhetünk; gondolataikat idézni pedig igazán felesleges időpocsékolás, sőt, a neveket és irományokat is örökre fedje jótékony homály. Ezeknél sokkal érdekesebb megvizsgálni magát a jelenséget, és rávilágítani arra, hogy milyen jellemzői vannak ennek az irányzatnak? Először nézzük meg, hogy miért is nevezhető okkultistának ez a jellegzetesen magyar újorientalizmus! És mi okból jellegzetesen magyar jelenség.
A magyar–apán rokonság okkultista tudományos köntösbe bújtatásának aktusaira pontosan ráillenek az alább részletesen kifejtett jellegzetességek, amelyeket Mund Katalin és Farkas Attila fejtettek fel az okkultizmusról szóló kitűnő tanulmányukban. Szerintük az okkultizmus, illetőleg „modern ezotéria” alatt a XVIII. század végétől, a XIX. század elejétől megjelenő, zömében áltudományos, erőteljesen spirituális tartalmú eszmerendszereket, illetve ezek szubkulturális megjelenését értjük. A tanulmány szerint ez egyfajta vallásosság, amelyben „az individualitás játszik domináns szerepet, tehát az egyén szükségleteinek, igényeinek megfelelően válogatja össze hitét a »vallási piac« számos eleméből”. Ez a modern okkultizmus, vagy: újokkultizmus, ezoterika, „a mi kultúránkban a tudománytól elválasztott és kulturálisan perifériára szorított jelenség, ám amelynek érdekességét mégis éppen a modern tudományhoz való sajátos viszonya adja”. A tanulmány szerzői szerint fontos eleme az újokkultisa irányzatoknak, hogy azok alkalmazkodnak korunk elvárásaihoz: egyfajta „tudományos mimikriként” magukra öltik a tudományos világkép köntösét, mintegy álcázásképpen. A nagyon korszerű és hatásos újokkultizmus művelői mintegy haladnak a korral, és az új tudományos területekről szerzik be az álcázás eszközeit, oly módon, hogy tárgyként valami olyasmit választanak, amely kevésbé megfogható és objektív, ennélfogva megragadhatatlanabb, szubjektívabb. Noha eredetileg valós tudományos eszmékből indulnak ki, ezeket a tudományos eszméket egy idő után valamiféle misztikus konklúzióra futtatják ki, kurrens tudományos módszerekkel vagy népszerűbb tudományos elméletekkel akarnak a tudományra már nem igen tartozó eszméket és elképzeléseket aládúcolni. Nem tesznek mást, mint a tudomány segítségével a misztikumnak ideológiai alátámasztást adnak.
A tanulmány némi fogódzót ad arra a kérdésre is, hogy miért éppen a keleti népekkel kapcsolatban jelennek meg az újokkultista gondolatok, és hogy milyen kapcsolat van a Kelet-kutatás és az értelmiség között. A keleti népek „még őrzik a régi tudást, az ősi titkokat, amelynek egykor ugyan mi hellének – azaz újító nyugati emberek – is birtokában voltunk, ámde mára már elfeledtük azokat. Így pedig kénytelenek vagyunk a szellemi kincseket (bölcsességet, titkos tudást, stb.) őrző Kelet felé fordulni, ha újból birtokolni vágyjuk azokat. (…) Az orientalizmus, azaz a »Kelet-eszme«, vagy »Kelet-kultusz« ugyanis az újkorban (ám ezen belül viszonylag igen korán) a modernitásnak is az egyik sajátos kulturális kifejezőjévé vált, elsősorban is filozofikus jellege, valamint a később dominánssá lett pszichológiai aspektusa révén. Az orientalizmus részint tudományos aspektusa (ti. a Kelet-kutatás) miatt is összekapcsolódott a polgári-értelmiségi léttel.”
Mund és Farkas szerint van még egy érdekes aspektusa az újokkultizmus egyik ágának: a misztikus fajelmélet. „Az ezoterika tudományoskodásának harmadik alaptípusa, amikor az okkultizmus a hivatalos tudomány által elvetett dolgokat próbálja feleleveníteni és egyben kisajátítani. de tartoznak a tudományból kikerült eszmék is, egykori különféle nézetek, hipotézisek, elvetett ötletek, ideák, elképzelések, félbemaradt vagy sikertelen kísérletek, régi paradigmák. Amint ezek a tudomány fősodrából kiesnek, s a periférián találják magukat, nagyon gyakran összetalálkoznak az ezotériával, amely azon mód lecsap rájuk. Ezáltal persze bizonyos spirituális tartalmat (is) kapnak. A tudományos közösség érdeklődését ugyan elveszítik, azonban helyette egy sokkal szélesebb közönség: az érdeklődő dilettánsok szubkultúrái, illetőleg a nem keresztény új vallási mozgalmak bizonyos irányzatainak hívői karolják fel azokat. (…) nem csupán arról van szó, hogy a tudományos elit által kiszelektált, egykor népszerű eszmék leszivárognak a populáris kultúrábam, és ott új életre kelnek, hanem megerősödésüket éppen periférikusságuknak köszönhetik. Mindkettő marginális, ergo illegitim. És a margón lévők gyakorta hajlamosak megtalálni egymást, főként, ha van valami tartalmi közösségük is. (…) Ugyanakkor megjegyzendő, hogy ez a »technicizált spiritualitás« önmagát természetesen nem vallásnak vagy mágiának, de még csak nem is okkultizmusnak vagy ezotériának tartja, hanem egyfajta alternatív tudománynak. Tudománynak, azaz legitimnek.”
Mitől jellegzetesen magyar?
És hogy mitől jellegzetesen magyar ez az okkultista újorientalizmus? Magyarországon a 2010-es évek közepétől a történettudomány körüli kultúrharc egyik új frontja nyílt meg a magyarság régmúltja körüli diskurzus kapcsán, egyfajta folyamatosan erősödő jobboldali emlékezetpolitikai irányvonalnak köszönhetően. Ez az emlékezetpolitikai kultúrharc nagyon is jól érzi magát a zavaros vizekben, mert itt tudja a leginkább a saját szájíze szerint alakítani áltudományos eszméit. Ezt a közeget az egyértelmű tudományos források hiányából adódóan a társtudományok (régészet, nyelvészet, néprajz és újabban a genetika) önmagukban érvényes részeredményeinek önkényes, az emlékezetpolitikának „kedves” módon való interpretálása, logikai összekuszálása jellemzi.
A Japánnal kapcsolatos, fent kifejtett, jellegzetesen magyar okkultista újorientalizmus nemcsak egy szűk hazai szubkultúrában, közbeszédben értelmezhető és vizsgálható, hanem belesimul még egy másik, nemzetközi erőtérbe is: a XXI. század trendi like-kultúrája által gerjesztett és fenntartott japanofilizmusba. A like-kultúra megképezi a mai – jellemzően a populáris kultúra iránt fogékony fiatalok tömegei által képviselt – kizárólag pozitív tartományú narratívát, aminek során a Japánról szóló diskurzusok hermetikusan beszorulnak egy feltétel nélküli általános „szeretetbuborékba”, tartalmatlan like-olásba és kritikamentes prekoncepciórendszerbe.
Japanofil like-ok
Debito Arudou Japánban élő, nem japán honosított újságíró és emberi jogi aktivista egyik rendkívül érdekes cikkében írja, hogy a „like”-ok ereje abban áll, hogy senki sem kérdőjelezi meg a pozitív viszonyulást. Nem kell megmagyarázni, miért „like”-ol valaki valamit. Talán nem kell taglalni, hogy milyen károkat okozhat a közgondolkodásban az, hogy ha egy országgal kapcsolatban a „like / dislike” nem túl szofisztikált dichotómiája lesz a mérvadó. Egyben a like-ok túlsúlya valamiféle nyomást is helyez az egyén saját véleményének kialakítására, amennyiben a kritikus hangokat sokan elfojtják magukban és a „like”-ok túlsúlyának erőterében megtartják maguknak a „dislike”-okat, ezzel mintegy öncenzúrázva, öngyarmatosítva saját magukat. Akár még a japán hivatalos országimázs-propaganda sikereinek is betudhatjuk, hogy egyfajta nyomás nehezedik a nem japán külföldiekre (lehetőleg mindenki „szeresse Japánt”), nem utolsósorban a like-kultúra népszerűségéből kifogott jelentős hátszél révén.
Így fordul elő az a sajnálatos dolog is, hogy Japánnal kapcsolatban szinte azonnal „dislike”-ot kap minden kritikus hang, pusztán amiatt, mert az az ideológiai „szeret – nem szeret” kétpólusú értéktartomány másik, nem kívánatos végében helyezkedik el. Így lehet stigmatizálni és elhallgattatni mindazokat, akik Japánnal vagy a Japánhoz való viszonyulással kapcsolatban bármilyen kritikát fogalmaznak meg, vagyis, a „dichotómia rossz oldalán somfordálnak”. Ez az energia csatornázódik be aztán Magyarországon is a jobboldali és szélsőjobboldali ideológiák politikai narratíváiba, olykor explicit, olykor pedig kevésbé explicit módon. Emiatt nem lehet nem észrevenni, hogy az okkultista jegyeket bőven magukon hordozó, pszeudotudományos magyar–japán rokonságelméletek sincsenek olyannyira távol ezektől a trendektől. A nemzetközi japanofil trendekre pedig örömmel ülnek fel a magyarországi japánszeretet terjesztésére hivatalosan felkent hazai szervezetek és azok súlytalan képviselői is.
A szerző japanológus
Felhasznált források:
Debito Arudou, Japan Times JUST BE CAUSE Column 58, Dec. 11, 2012: „Do Japan a favor: Don’t stop being a critic” megtekintve: 2020. augusztus
Bárány Balázs: Hunok, szabadkőművesek, gonosz lábjegyzetek – a NER és a történészek – a Transindex.ro portálról; megtekintve: 2020. augusztus
Mund Katalin, Farkas Attila Márton: Technicizált spiritualitás, avagy a modern okkultizmus kulturális szemantikája. Liget, 2002. szeptember (9. szám)
Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány, Typotex, Budapest, 2011
