Orbán Viktor szokásos pénteki rádiószózatában ezúttal jó pár gazdasági kérdést is érintett, illetve került meg. Kezdjük az utóbbival, mert ez egyszerűbb. Arra a kérdésre, hogy miként lesz a legutóbbi KSH-adatok szerint is 24 százalék feletti inflációból év végére egyszámjegyű, a kormányfő azt válaszolta, hogy ha Paks2 már működne, akkor sokkal kedvezőbb lenne az inflációs helyzet, de Brüsszel – a hazai baloldal nyomására történt – akadékoskodása miatt még nincs második atomerőművünk. Ez így, ebben a formában és minden részletében vagy igaz, vagy sem, de a kérdésre biztosan nem válasz.
Az infláció várható alakulásáról nemcsak a sokat hallott „év végére egyjegyű lesz” hangzott el, hanem az is, hogy ’24-re a költségvetés tervezete 6 százalékkal számol. Annak fényében, hogy lassan eltelik az esztendő fele, és még minden hónapban 24 százalék felett volt az inflációs ráta, már az is elképzelhetetlen, hogy teljesüljön az ezévi 15 százalékos célkitűzés. Az irreálisan alacsony tervszámnak két haszna lehet a kormányzat számára: egyrészt a tervezettnél magasabb infláció a tervezettnél magasabb bevételeket; másrészt a halasztott (és részben még így is elsinkófált) nyugdíjemelés révén sokszázmilliárdos ingyen hitelt biztosít a költségvetésnek.
Mindezeknél sokkal érdekesebb, amit a miniszterelnök az Európai Bizottság országspecifikus ajánlásai kapcsán engedett meg magának: szerinte ugyanis Brüsszel azt javasolja, hogy – a rezsicsökkentés és az ársapkák megszüntetésével – tegyük tönkre a magyar a családokat és nyugdíjasokat. Ez az állítás eleve csak a kormány brüsszelezős, ellenségképző propagandájaként értelmezhető, hiszen minden épeszű közgazdász a kezdetek óta figyelmeztet a piacidegen megoldások gazdaságtorzító, rossz fogyasztási szokásokat konzerváló, társadalmilag igazságtalan hatásaira. Még a Magyar Nemzeti Bank (MNB) két hónappal ezelőtti tanulmánya is leszögezte, hogy az – Európában kiugróan magas – magyar infláció csak egyharmad részben külső okok következménye, egy másik harmadát éppen a kormány intézkedései gerjesztik (a harmadik harmad a vállalatok „kapzsiságából” adódik). A miniszterelnöki logika szerint tehát a magyar családok és nyugdíjasok csődjét nemcsak a brüsszeli bürokraták (és persze a gyurcsányista dollárbaloldal) akarja, hanem a független közgazdászok, de még az MNB is…
A rezsicsökkentés – sokszor sokan elmondták-leírták már – annak idején látványos politikai termék volt, amely az Orbán-kabinet kegyének tüntette fel a világpiaci árak esését. Amikor aztán az árak újra emelkedtek, a kormány – akár jelentős veszteségek árán is – ragaszkodott a rezsicsökkentéshez, ami három okból is kifogásolható:
1.) mert kamu, hiszen az energiacégek veszteségeit is a „magyarok” fizetik meg, csak nem közvetlenül, hanem adó formájában a költségvetésen keresztül. (És mivel így az állami büdzséből kevesebb jut mondjuk egészségügyre, az is a „magyarok” kára.)
2.) mert nem ösztönöz energiatakarékosságra, korszerűsítésre: a veszteség kompenzálására fordított összegeket pályázatok és támogatások révén az egyéni és országos energiafelhasználás csökkentésére és hatékonyságának javítására kellett volna költeni.
3.) mert igazságtalan: nemcsak azok részesednek a költségvetési támogatásból, akik alig tudják kinyögni másfélszobás paneljük számláit, hanem azok is, akik szaunájukat, feszített tükrű medencéjüket, télen garázsbeállójukat fűtik. (A csökkentés csökkentésével legalább ez az igazságtalanság is csökkent.)
Ársapkák: az MNB ugyan vállalati kapzsiságnak nevezte, de a profitorientált gazdálkodás természetes velejárója, hogy a kényszerű veszteséget a cégek más termékek árának emelésével ellensúlyozzák: így aztán amit a „magyarok” megspórolnak a csirkefarháton és a liszten, azt (valószínűleg bőven)kifizetik a párizsin, a rizsen és még ezer más cikken. Az már szinte magától értetődik, hogy a befagyasztott árak gyakorlata is igazságtalan: az is „olcsón” veheti a csirkemellet, aminek arra havonta egyszer futja valami ünnepi alkalomra, meg az is, aki naponta azzal eteti a cicáit.
A rezsicsökkentés és az ársapkák eltörlése nem jelenti, hogy tönkre kellene tenni a családokat és nyugdíjasokat: se a közgazdászok, se „Brüsszel” nem kifogásolná a rászorultsági alapon történő támogatásokat. Példa is akad, lenne miből tanulni: Németországban megemelték a lakhatási támogatásokat, és egyszeri segélyben részesítették a diákokat, kisnyugdíjasokat; Franciaországban közel hatmillió család kap havonta úgynevezett energiacsekket. Ha mértékében eltörpül is ezek mellett, de még Budapest is próbált segíteni a legelesettebbeken havi 4000 forinttal. A rászorultsági elv alkalmazása azonban az Orbán-kormányoknak valahogy sosem jut eszébe. Nyilván, mert akinek semmije nincs, az nem is érdemel semmit.
