Tegnap elfelejtettük az orgonát – mondta félhangosan, erőteljes mimikával, telefonját tenyerével félig befedve a nő. A férfi arra gondolt, hogy vajon hova tették volna az orgonacsokrot. A csomagtartóba, amire a nő úgyis azt mondta volna, hogy ott összetörik? Esetleg a hátsó ülésre, a gyerekek közé? Kérdés, mekkora lett volna a csokor, befért volna-e még a sporttáskák és a pörköltmaradékkal teli műanyag dobozok mellé. A férfi a csomagtartóba tette volna, mivel nem igazán szerette az orgona illatát. Túl erősnek, túl édesnek találta. Mint amikor az ember egy ültében fölfal egy tábla csokoládét, aztán rájön, hogy a kevesebb több lehetett volna.
A férfinak az apósa jutott hirtelen az eszébe, hogy az elmúlt egy-két évben sokat öregedett. Görnyedt lett, sántikálni kezdett, még inkább megőszült és sokat köhécselt. Lemondó egyetértéssel bólogatott, miközben a felesége – a férfi anyósa – azt hajtogatta, hogy hátra kellene mennie a kert végébe orgonát szedni. Elővette a metszőollót, hogy ne csak törje, hanem akkurátusan vágja a szálakat. Erre végül nem került sor. Az olló a teraszon, a nádfonatú széken maradt, az orgonáról mostanáig megfeledkeztek.
Az orgona kapcsán a férfi lelki szemei előtt általában régi anyák napják emlékképei sejlettek föl, amikor reggel biciklire ült, és sejtelmes arckifejezése nyomán mindenki tudta, hogy a pályaudvar külső részéhez megy, oda, ahol a tehervagonok állnak, és ahol az orgonabokor kilóg az utcára. Ő nem vágta, hanem tépte az orgonát, mindig annyit, hogy egy kézzel át tudja fogni a csokrot, miközben a másikkal a kormányt tartja (szerencsére akkor még jobbára kontrafék volt a bicikliken, amihez a lábat kellett használni). Az anyja úgy csinált, mintha meglepődne, az orgonát vázában a nappaliba tette, átható illata néhány napra belengte a szűkös lakást, keveredvén a doh és a penész soha el múlni nem akaró, nehézkes szagával.
Talán innét eredt a férfi orgonától való ódzkodása. De most mégsem ezek a régi májusi vasárnapok jártak az eszében, hanem egy kollégája, akit akár a barátjának is nevezhetett – már amennyire a nap legnagyobb részét kényszerűségből együtt töltő kollégák között kialakulhat valódi barátság –, és aki rendre orgonaillatú elektromos légfrissítőt dugott az íróasztalához legközelebb eső konnektorba. A múlt héten összeesett az utcán, háromszor újraélesztették, negyedjére nem sikerült. A férfi pont ezen a napsütés ellenére is nyomasztó hétfő délelőttön szedte össze hátrahagyott holmiját: akták és iratok, amelyeket a főnökség szétoszt majd a többiek – mondhatni, az életben maradottak – között, továbbá tollak, ceruzák, noteszlapok, egy családi fotó, egy körömvágó olló, egy regény, amelyet a néhai kolléga a vécén olvasott (egyszer kifejtette, hogy máskor nincs ideje, így viszont naponta halad pár oldalt); ezek mind dobozba kerültek, majd bejön értük az özvegy, de az is lehet – merengett a férfi –, hogy inkább ő viszi el neki.
A légfrissítőt ellenben megtartotta magának, dacára annak, hogy orgonaillatú, igaz, működés közben se volt annyira intenzív, sőt kifejezetten diszkrétnek mondható. A férfi úgy gondolta, hogy a kettejük közti jó viszonyra, vagy ha úgy tetszik, a barátságukra tekintettel ennyi talán jár neki. Nem akarta bedugni a konnektorba, nem csak azért, mert már amúgy is majdnem kiürült, hanem mert elsősorban emléknek szánta – vagy inkább figyelmeztetésnek.
A férfi, bár talán észre se vette, néhány percen belül sokadszorra sóhajtott. A felesége pár lépéssel arrébb még mindig telefonált. Az előbb valószínűleg az anyjával beszélt, így jutottak eszébe az orgonák, most meg talán egy barátnőjével, vagy egy kollégájával, elvégre munkaidő után is mindig van valami. A verklivel nem lehet leállni. Akár egymással is beszélgethetnének, ők, férj és feleség, de annak már idejét se tudták, hogy úgy, igazándiból mikor beszélgettek egymással. (Kommunikáltak – így mondja a mindenre válasszal szolgáló szakirodalom.)
A férfinak amúgy is jobban esett mostanság hallgatni. Újabban csöndesebb lett. Fáradt és magába forduló. Időnként egyenesen levert. Lehet, hogy mégis csak ki kéne dobnia azt a használaton kívüli orgonaillatú légfrissítőt, vagy az özvegynek szánt dobozba tenni, mert stresszfaktor lesz az is, arra vonatkozóan, hogy másként kellene csinálni a dolgokat. Az embernek vigyáznia kell magára, de hogyan? Akkor, amikor meg kell felelni minden egyes átkozott pillanatban, nem lehet életmódot váltani. Szemléletmódot se cserélhetünk, miközben folyamatos a nyomás. Az egészséges élethez lehetőségek kellenek, ám az ember nem tud foglalkozni magával, ha helyette mások járatják az agyát. De hát – merengett tovább a férfi – így élünk mindnyájan: agyonhajszoltak és rosszkedvűek vagyunk, mígnem egyszer összeesünk az utcán.
A nő az iskola kapuja felé mutatott, és eltette a telefont. A lépcsőn jött lefelé a gyerek. Egyik táska a hátán, a másik a vállán. Copfjai lengtek a langymeleg tavaszi szélben. Jobb kezében egy szál tépett orgonát tartott. Ahogy megpillantotta a szüleit, még egyszer iskolás fegyelmezettséggel összeszorította a száját, ám a következő pillanatban kirobbant belőle a mosoly. A férfi és a nő egyszerre kezdtek futni feléje.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 1. számában jelent meg, 2018. május 18-án.
