„Mit tudtok ti? Háború van, emberek. És nem rátok, hanem azokra van szükség, akik nem hódolnak. Akik nem adják meg. Akik küzdenek. Bátrak.”

„Mit tudtok ti? Háború van, emberek. És nem rátok, hanem azokra van szükség, akik nem hódolnak. Akik nem adják meg. Akik küzdenek. Bátrak.”
Lehet így élni? Persze. Hónapokat, éveket vagy akár évtizedeket is. Csak amióta elmúltam tízéves, nem szeretnék. Jobb lesz, ha megint elkezdek a fényes jövőben hinni.
Miként festett egy pöstyéni fürdőzés majd’ két és fél századdal ezelőtt?
Olaszországért nem érdemes meghalni – állítólag ezekkel a szavakkal hagyta el Gabriele D’Annunzio 1921 januárjában Fiumét, hetekkel az után, hogy olasz reguláris csapatok megdöntötték pünkösdi királyságát.
A fiútól jobbra egy barna hajú lány, az az ártatlan típus. Vele beszélt. Hiába néztem őket pislogás nélkül vagy egy percen át, nem néztek rám.
A jósvafői kocsmában narancsszínű és türkizkék csíkok borítják a falat, aranyozott gipszkeretben hullámzó tengerpart. Reggel kilenc van, rajtam kívül mindenki alkoholt kér.
Telt ház a nagy szállodákban, karácsony a pálmafák alatt, ez trendi, egymást érik az európai repülőjáratok Dominikán, az utolsó vírusmentes télen.
Anya még karácsonykor is a plázában robotol, a pénztár és a raktár között sasszézik. Pénzt keres, lejárt árukat tesz a szavatossági kosarakba.
Ő az új csapattársunk, Sándor, mutatta be Lucian – aki brassói születésű románként nagyon is tisztában volt a helyzet komikumával – az új kolleginát, akiről kiderült, hogy nevét magának Petőfinek köszönheti.
„Ó, csak már engem is elvinnének! Csak már viselne valaki az arcán! Vajon mi következik aztán?”