Az 1956. évi szabadságküzdelmek után latintanárunkat is börtönbe zárták, egy ideig németórák voltak a latinok helyett. Bár már az orosz és a latin révén tudtuk, hogy hímnem, nőnem és semlegesnem van ezekben a nyelvben is, a német szavak és névelőik efféle különbségei újnak számítottak. Veszkelődtünk az egyes főnevekhez tartozó der, die, das megjegyzésével. A nem csupán hozzánk képest idősebb tanárnő egyik jámbor osztálytársunkat feleltette, aki valamiképp belekeveredett a névmások sokaságába, és a „Lampe” szónál semmiképpen nem jött rá a „die” használatának szükségességére
A tanárnő bevetette a pedagógia minden fogását, de Jámbor csak mellé talált. Figyelj, fiam – mondta a tanárnő –, nézz rám. Én milyen nemű vagyok? Jámbor Laci nézte, nézte, majd megszólalt: – Das. Kegyeleti okból nem írom ide a választ… Mindenesetre kamaszos és nem semleges stílusú humorunk a tanárnőt „Sz.-né, a neutrum” néven emlegette ezután (a „das Neutrum” alapján).
Akkortájt persze nem tudtuk és úgy lehet, a tanárnő sem, hogy a nyelvtani nemek összefüggenek-e a biológiai nemekkel. Máig sem derítették ki a nyelvtudomány művelői, mi a megkülönböztetések oka. Valószínűleg valamilyen ősrégi ragozási rendszer maradványairól van szó, semmiképpen a sexusról. Néha a nemeket jelölő névelők férfút vagy nőt jelölő szónál éppen nem alkalmazkodnak, példa lehet a német „das Weib” (asszony) vagy a „das Weibchen” (nőstény).
A magyar régiségben nőstény(ség) egyébként nagyon hatott Folnesics Lajosra, aki keszthelyi, majd bécsi mérnökakadémiai tanár volt a XIX. század elején, ő nagyon hiányolta, hogy a magyarban nem tűnik ki ez az állapot. Ezért azt javasolta, hogy ha hölgyekről van szó, -né toldást kell a szavakhoz tenni: szépné, angyalné, őné. Persze ez még a nyelvújítás más különlegességei mellett is kirítt a nála józanabb nézetek közül. Folnesics egy regényfordításában alkalmazta 1807-ben e módit, de a „nőstényesítés” e fajtáját a kortársak is megütközéssel fogadták. A nyelvhasználatban „[p]uszta a kert, ehelyett / A szántóföld szépen virít, / Termi bőven a pipacsnak mindenféle nemeit” – Petőfi Sándorral szólva, akinek nem kis részben volt hatása a mai magyarra is.
Újabban, amint olvasom, a Svéd Akadémia éppen hogy nem nőstényesített, ellenkezőleg: elfogadta, hogy a hímnemű „han”, a nőnemű „hon” svéd névmások mellé az egyesek által kitalált semleges neműt, a „hen”-t lehessen használni. Ezáltal – úgy vélik – megvalósul a nemek, sőt a dolgok egyenjogúsága. Ami annak idején hajdani tanárnők ajkán kicsúszott, most sem merem idézni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 3. számában jelent meg, 2018. június 1-jén.
