Kamasz koromban nemegyszer mesélte édesanyám, hogy aprócska legénykeként, ha módom volt rá, odamentem (totyogtam?) a harmadik szomszédék lányához. Babi éjsötét hajú és hozzám képest nagylány volt, már óvodás, aki viszont rám sem hederített. Ezt a történetet rendszerint akkor hallottam anyámtól újra meg újra, ha valaki barna leányzóval kerültem kapcsolatba.
Nemrég fényképet láttam egy napilapban két összebújó kisgyerekről: egyik szőke, másik sötét. E tündéri csemeték színesítették a cikket: „A kémia gyerekkorban is működik – emlékezetes gyerekkori szerelmek”. Bizony, bizony: a szerelmek emlékezetesek, évtizedek múltával is arany színben ragyognak az emlékezet sötétjében.
Aranyat pedig éppen a kémia igyekezett előállítani. A középkorban az aranycsinálás mesterségét nevezték „chimiának” vagy „alchimiának” az akkori latin nyelvű tudományosságban. Az arany előállításának e neve talán az arab „(al) kīmīyā” származéka, amely szó az aranycsináláson kívül ’elixír’ és ’bölcsek köve’ jelentésű is. Hasonló jelentés(ek)ben számos európai nyelvben ismeretes ez a szó, a mi nyelvünkben 1694-ből van róla az első írásos adat.
Mindenféle kotyvalékkal próbálkoztak az őskémikusok, akik kísérleteik révén szerették volna azt az anyagot előállítani, amely azután minden fémet arannyá alakít át. Az kísérletekről beszél Madách Imre művében Rudolf császár, aki ezt mondja Keplernek: „De elhibáztuk a nedves tüzet, / Száraz vizet s azért nem létesült / A szent menyegző, a dicső eredmény, / Mely ifjuságot önt az agg erébe, / Nemességet visz át a szürke ércbe” (Az ember tragédiája). Arannyá ugyan nem sikerült az alkimistáknak semmilyen ércet átalakítani, de a sok-sok kísérlet lassacskán kialakította a tudományszámba vehető kémiát, amely az anyagnak molekulákká szerveződött formáival foglalkozik, feltárja tulajdonságaikat, egymásra hatásaikat, előállíthatóságaikat és egyebeket a XVII. század második fele óta.
Manapság a szerves kémia révén ismerhetni az emberi érzékszervekkel nem észlelhető anyagokat is, például a rovarok feromonjait, amelyekkel egymásnak üzeneteket közvetítenek gyülekezésre, támadásra, útvonaljelölésre vagy éppen a hím és nőivarú egyedek találkozásának elősegítésére. Elsőként a selyemlepke nemi csalogató vegyi anyagát sikerült meghatározni.
Újabb kutatások szerint az emberi szervezet is termel ilyenféle vegyszert, erre is utalhat a fönt említett újságcikk, bár inkább az Működik a kémia című amerikai filmjáték lehetett az inspiráló 2014-ből.
Jócskán kikerültem a serdülő korból, és amikor a Fő téri, vegyi anyag illatú patikában találkoztam – „működött a kémia” – Babival, már arany karikagyűrű csillogott az ujján.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 8. számában jelent meg, 2018. július 6-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
