Néhány évvel a hetes számú főút elkészülte után rendszeresen annak betonján kerekeztünk. Akkoriban alig-alig járt autó az országúton, mienk volt a pálya és az országút melletti rétek és erdők. Osztálytársam, barátom – Avis – ennek különösen örült: hol egy kerekrépa kedvéért ugrott le a nyeregből, hogy elrágcsáljuk, hol biciklipumpával eredt egy pocok után, amelyet ugyan nem sikerült agyonütnie, hiába készült kitömni a fürge rágcsálót. Madarakkal nem foglalkozott, nem is tudom, miért kapta a ’madár’ jelentésű latin becenevet.
Az egyik őszi napon észrevettük, hogy leeresztették a nagyrécsei halastavat. Avist a halak is érdekelték, akváriumában szivárványos guppik és xiphophorusok lubickoltak, ha Avis szüleivel nyaralt, én ettem őket. A lecsapolt tó vize elárasztotta a rétet, kisebb-nagyobb gödrökben halacskák ficánkoltak: szélhajtó küszök, aprócska keszegek.
Másnap szatyrokkal felszerelkezve érkeztünk, hogy begyűjtsük a halacskákat. Javában topicskoltunk a latyakos fűben, szaporodtak a halak a szatyrainkban. Közben egy szekér tűnt föl az országúton. „Fiúk, mit pákásztok?” – hangzott a bakról. Ugyan nem értettük a kérdésben a pákászik igét, de a helyzet alapján tudtunk választ mondani arról, hogy mit csinálunk.
A pákászik régi, nyelvjárási szó, a köznyelvben ritkán fordul elő. A Sárréten, az Ecsedi-lápon és másutt életforma volt a pákászat. A mocsarakban lakó emberek, a pákászok halat, csíkot, rákot, nadályt fogtak, gyűjtötték a nád, a káka, a gyékény virágát, a pákát. Ebből a szóból ered a pákász és szócsaládja. Halász, csikász, rákász az volt, aki főképpen halra, csíkra, rákra vadászott. A pákászokat a falvak népe könnyen fölismerte, ha vásárra mentek, hiszen vállukon lengett a pákaköteg, míg az egyebeket tarisznyájuk rejtette. A páka egyébként alkalmas volt például söprűnek.
A magyar halászat könyve, az utolsó magyar polihisztor Herman Ottó 1887-ből való műve szerint már akkor eltűnő félben volt az ősi mesterség és az azt folytató lápi ember. Ezért nem meglepő, hogy nemrég arról olvastam, hogy egy halász leginkább „pókászott és varsahálózott”. Aligha sajtóhibáról van szó, inkább arról, hogy a pók szóval ismeretségben volt a szerző, a pákával nem. A Magyar Nemzeti Szövegtár sem tud pókászásról, jelenleg mindössze 202 pákász szó(tő) fordul elő.
A récsei gazda tovább szekerezett, és mi is hazának vettük az irányt a fickándozó zsákmánnyal. Otthon azután megtisztítottuk a halfikat, gyökérkefével eltávolítottuk a pikkelyeket, majd olajban főztük fél napig a sparhelten (ahogy felénk az asztali tűzhelyet nevezték). Este már majszoltuk is nagy karéj kenyérrel a saját készítésű szardíniánkat. Herman Ottó egy másik nagy munkája a Magyarország pókfaunája, a sokféle pókból aligha főztünk volna felejthetetlen vacsorát.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 12. számában jelent meg, 2018. augusztus 3-án.
A lapot megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 12. számban? Itt megnézheti.
