Istenem, Szeged! Mosollyal, jó szívvel említem. Eddig egyszer voltam. Azaz most már kétszer. Először diákkoromban, osztálykirándulás. Végighülyéskedtük az egészet. Tizenévesen mit látsz egy városból? A csajokat. Csakis. Akkor is három nap volt, mint most egy hete. Turistaházban aludtunk, szobánként tízen. Fiúosztály. Kőházi Sanyi frissen vágott séróját kímélve félig ülve aludt, a kis Dobai almás pitéjét stikában mind megettük, reggel a zuhanyzóban nem volt meleg víz, szemérmesen tébláboltunk és idétlenül vihogtunk, hogy mindünknek milyen kicsi (Dobainak pláne).
Szeged. Szakmai továbbképzés. Törvényileg ötévenként kihagyhatatlan. Mindenkinek kötelező. Mindegy, beosztott vagy magas posztos.
Most, na igen, nem turistaházban laktam. Szeged szép szállodáját választottam. Utószezon, nagyon kedvezményes. Annak idején még nem is létezett. Magam voltam, csak úgy nem egyedül, hogy az előadóteremben összefutottam szakmabeliekkel. Minél idősebb vagy, annál több az ismerős. Nekem tehát sok van. De többeket régi találkozások nyomán sem ismerek meg, és sokan engem sem.
Fenntartott hely | Magyar Hang
A temetőben hiába keressük a nagyszülők sírját. Újra és újra körbejárunk. Nem tudtunk mi sosem parcellaszámot.
Aztán, hogy a tudomány hegyeit-völgyeit járva elmúlik a nyolc tanfolyami óra, mint mondják, fejet szellőztetni sétára indulok. Célpontokat keresek, aztán megelégszem az emléktáblák olvasásával, a Dóm téren a magyar nagyok mellszobrainak tanulmányozásával. Dicsőség, annyi szent. De szobornak lenni azért mégsem jó… Gregor József és Vaszy Viktor csakúgy végleg elment, mint Kodály meg a régiek: Jókai, Vörösmarty… Jobb élni. A napfényben sétálni. Le a Tiszához, vagy végig a Kárász utcán. Pletykás trécselést kihallgatni, szellőkavarta avar illatát beszívni, összebújó szerelmeseket mosollyal irigyelni. Sötétedés után térek ideiglenes otthonomba.
A szálloda minden sarkában ragyog, alighanem a takarítók vannak itt a legtöbben, a recepciós hölgy elvan egyedül is. Hű munkatársa a számítógép. Igen, látom, három napra tetszett foglalni, a kétszázötös lesz, csak egy aláírást kérek. Reggeli héttől tízig, a szobába ingyen ásványvíz, kávé, tea van bekészítve, érezze jól magát. Udvarias, üde fiatalsága ellenére már rutinos távolmaradó, a mosoly személytelen. A lift arra van, a bár meg amott. Ha bármi kívánsága lenne…
Kíváncsi vagyok, milyen a szoba. A folyosón lépészajt csitító szőnyegpadló. A szoba ajtaján belül kis táblán a menekülési útvonal, ha tűz ütne ki. A rajz csak annyi figyelmet kap, mint az utaskísérő a repülőn, amikor kifutóra gurulás közben pantomimmel mutatja az oxigénmaszk előpattintását. Méghogy tűz! Miért lenne a szállodában tűz? Az ilyesmi tudvalevőleg mindig valahol másutt, messze távol esik meg. Sokadik tudósítás a híradóban.
Műtét a bankban | Magyar Hang
Szakszavak pöffeszkednek; jóváírás, terhelés, akkreditív, fedezet és futamidő. Semmit sem értek. Látásom homályosul, hunyorgok az éles fényben.
Velem riasztás egyszer fordult elő, de az más volt. Próba csak. Tengeri hajóutazás az olasz csizma partjai mentén. Még látod a genovai kikötő otromba dokkjait, rakodórámpáit, ahol is emelődaruból több van, mint ház az egész városban, amikor máris megszólal a szaggatott kürtjel, gyerünk-gyerünk a fedélzetre mentőmellényben! Mondom, próbariadó. Ha katasztrófa lenne, süllyednénk, vagy tűz ütne ki, fegyelmezetten tessék a mentőcsónakokhoz menni; nyugalom, több van belőlük, mint a Titanicon. Ez még a Costa Concordia előtt volt, akkor az egész cécón nevettem, ma már értem.
Amikor a szállodától száz méterre lévő szegedi dóm nagyharangja este hatkor megkondul, már alkonyodik. Alkony nincs két egyforma. A hátrahagyott napok is mind különböznek. Máskor ez idő tájt napi teendőim foglalnak el, most késztetést érzek a templomba sietni, mint tették nagyanyámék a zalai kisvárosban, amikor litániára mentek majd mindennap. Hétköznaphoz képest sokaság a templomban. Néhányak csak nézelődni jönnek, kirándulócsoportok lábujjhegyen, de a legtöbben megülnek. Egy mise senki lelkének nem árt.
Fárasztó nap volt, hajnali keléssel, az irtó koszos Nyugati pályaudvarral, a gribedlis kalauzlánnyal, aki mikrofonba mondta az állomásokat, az öreg helyi taxissal (gyalog is lehetett volna, Szeged belvárosában nincsenek távolságok), és fontosan: a nyolcórás szakmai fejtornával. Hamar elaludtam. Nem tudom, egy bunda miképp alszik, de én a mondás szerint úgy éppen. Fél háromkor hirtelen irtózatos erejű, szaggatott sivító vijjogás ébreszt, kell néhány pillanat felismernem, ez a tűzriasztó! Úristen! Gyorsan magamra kapom a házi köntösöm, a folyosón már van mozgás, az emberek (sok ázsiai) a recepció fényes fogadóterébe igyekeznek.
Karácsonyi bulik | Magyar Hang
A kórháznak nincs pénze céges összejövetelre (sosem volt), csak egy csenevész fenyőre telik, december huszadikán faragja talpba L. Józsi, a karbantartó.
Senki sem siet, de feszültség van a levegőben. A riasztójelzés egy perc után abbamarad. Vészes csend. Odalenn már jó néhányan, a legtöbben kabátban, házi ruhában és pizsamában, halkan beszélgetnek. Izgalomnak már semmi jele. Látjuk, nem ég semmi. A recepcióspult üres. Ez engem mégis nyugtalanná tesz. Ha a személyzet elbújik, baj van. Az egyedül lévők, mint én, nem szólunk egymáshoz, egy ismert popegyüttes előkecmergő tagjai álmosan merednek maguk elé, híres és csinos énekesnőjük testre simuló pizsamában, smink nélkül, félrehúzódva foglal helyet. Kicsit rajt’ felejtem a szemem. Nem is kicsit. Így is szép. Sőt, egyenest kívánatos. Kisvártatva a recepción mégis megjelenik egy ember, a műszaki ügyeletes. A riasztás téves, mondja alig emelt hangon, a wellnessrészen porszem kerülhetett a füstjelzőbe. Elnézést kérünk.
Ennyi volt. Visszabotorkálunk aludni. Ám Szeged emléke – már hogyne – sokkal több. Kár, hogy most ez a hamis riasztás jut róla eszembe először. Ja, meg hogy ne feledjem, a karcsú énekesnő testre simuló pizsamában.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 23. számában jelent meg, 2018. október 19-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 23. számban? Itt megnézheti!
