Három szimpla rendel!, kiáltott a pultos felé a pincérnő, és mondta a többit is: két konyak, két gesztenyepüré, kismálna. Anyámékkal jártuk a belvárost, körülnézni, így karácsony előtt, meg nekem, a cseperedő gyermeknek télikabátot kerestünk, az előzőt alaposan kinőttem. Amikor 1957 elején az események után újra iskolába jártunk, még az ujja hossza is jó volt.
A Váci utca és Kígyó utca sarkán összefutottunk Alajossal, apám gimnáziumi iskolatársával. Nem is tudtam, hogy Pesten vagy, hogy megy sorod, miért nem hívtál. Sorjáztak a közhelyek, anyámmal egymásra néztünk, tizenévesen már értettem az összekacsintást, most anyám az égre nézett, úristen, ha a két férfi elkezd beszélgetni…
Nem ülünk be?, kérdezte Alajos és a szomszédos eszpresszóra mutatott. Bajuszt és sötét keretes szemüveget viselt, a hidegben vörös volt az orra, mintha szilveszterről arcán maradt volna a vicces bazári maszk. Csak fényképről ismertem, kíváncsi voltam rá. Apámmal ketten benne voltak minden csínytevésben, de érettségi után más irányba mentek, Alajos vidéken maradt, apám Pestre került. Apa azonnal az eszpresszó felé indult. És a télikabát?, kérdezte anyám, de már odabenn voltunk. Presszónak hívták (így, rövidítve) akkor a kávéházat, mert a kávéház szónak rossz csengése volt, ott egykoron a kis- és középpolgár ücsörgött, meg írók, költők és más henyék. Nem ám a munkások. Azok, mint ismeretes, robotoltak napestig, ez érlelte ki aztán a proletariátus forradalmi attitűdjeit (magyarázta Gorza tanár úr történelemből, Olcsvári, a rossz tanuló közbe is szólt: milyen tüdő tanár úr kérem?)
Karácsonyi bulik | Magyar Hang
A kórháznak nincs pénze céges összejövetelre (sosem volt), csak egy csenevész fenyőre telik, december huszadikán faragja talpba L. Józsi, a karbantartó.
Szóval a presszó az más volt. Kis kerek asztalok, támla nélküli ülőkékkel. Oda a munkás is beült műszak után. Lenyomni egy felest, vagy szomjat oltani üveg sörre. Este a cigarettafüstös félhomályban a szerelmesek is összebújhattak.
A pincérnő apró fényes tálcán kihozott mindent. A konyakot apám és Alajos boldog koccintás után megitta, mi anyámmal nekiláttunk a gesztenyepürének, ami szerinte főtt babból készült. Nekem ízlett. Utólagosan csak a szimpla kávé érdemel kommentárt, kevesek ismerik már. A presszókban kétfélét főztek, duplát és szimplát, utóbbi spórolásért fele az előbbinek, ujjnyi mennyiség, egyetlen hörpintésre elégséges. Vastag falú, úgynevezett törhetetlen, öntöttüveg pohárban tálalták fel, hozzá sárga alumíniumalátét tálka, színazonos kiskanál, a pohár mellett három mokkacukor. Ami itt jelen mondandónk szempontjából igencsak fontos: a cukor nem volt becsomagolva. Kis kávéházi zacskós porcukor sem létezett. Ott volt tehát pőrén, két ujj közé szorítva dobták a kávéba az emberek. Apa megállapodott Alajossal, ezután összejárnak, visszaidézni a régi emlékeket, hajjaj. Vásároltunk-e akkor téli kabátot, már nem tudom. De a meztelen cukorszemekre emlékszem.
Évtizedekkel később apám a délutáni rendelés után hazatérve orvosi táskájából elővett hat csomagolt kávéházi mokkacukrot. Nézzétek csak, mutatta, a Lovasné hozta Bécsből. Kinn volt a lányáéknál. Csodálkoztunk. Ilyet addig nem láttunk.
Sitt és hó | Magyar Hang
„Nagyon szívesen lapátolok sittet, ha az, akinek ez dolga lenne, eljön helyettem rendelni az egészségházba.”
Nem Lovasné volt az első, aki disszidens gyermekeit látogatni útlevélért folyamodott, és ugyancsak nem ő, aki apát, szeretett háziorvosát az utazás előtt megkérdezte: „Mit hozzak a doktor úrnak?” Apa mindig hárított. Nem kell őnéki semmi. Addig-addig kapacitálták, míg egyszer elfogadta a javaslatot; jó, hát egy nyakkendőt. Legyen. De az illető csak fényképeket hozott, rajtuk büszke családi ház, kerttel. Ilyen jól megy a fiaméknak, doktor úr. Lovasné kis csomag Meinl babkávét tett az asztalra, hozzá ezt a hat, darabonként gyárilag csomagolt kávéházi cukrot. Ezt odakinn így adják a presszóban, mondta, itt tart már a nyugat.
Apa attól kezdve, ha kérdezték, csak ilyen cukorkát kért. Ha kávézni mennek, gondoljon rám, mondta hallatlan szerénytelenséggel. Ez bejött. Ezt nem felejtette el senki. Rövid idő alatt telt meg egy kisebb doboz, aztán kettő, és sokkal több. Apa, a precíz, valami rendszerezést próbált. A cukorkák bélyeghez hasonló rajzos sorozatokban kerültek piacra, hajók, repülőgépek, virágok, hidak… Aztán apa kapott egy német újságból ollóvágott cikket; vannak a világon hasonló gyűjtők, nem sokan, ezek is sok ezer darabot összeszedtek már.
Fenntartott hely | Magyar Hang
A temetőben hiába keressük a nagyszülők sírját. Újra és újra körbejárunk. Nem tudtunk mi sosem parcellaszámot.
Apa büszke volt. Valaha szülővárosában kíváncsiságból eljárt egy könyvkötő mesterhez. Ez egész életén nyomot hagyott; kedvtelésből bélyegalbumot, dobozt gyártott, régi idők könyveit restaurálta. Most a cukrok tárolására tíz nagy lapozható albumot ragasztott, két oldalukról szemügyre vehető, átlátszó lapokkal. Apa kitartóan gyűjtötte a kis cukorcsomagokat, sok ezer darab gyűlt össze, katalógus kellett hozzá. Halála után tíz évvel, mivel magam nem éreztem késztetést, a gyűjteményt egy kávéházi ügyekben illetékes fővárosi múzeumnak ajándékoztam. VipSzK 1 jelzet alatt szabályosan nyilvántartásba vették. Ha kiállítótermében csomagolt cukrot látsz, ne csak csodáld kávézási szokásaink apró tárgyi mementóit. Gondolj a gyűjtőre is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 27. számában jelent meg, 2018. november 16-án.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon!
