A gyermekkor elmúlt – ismétli mániákusan Sutting ezredes Mészöly Miklós egyik elbeszélésében. Elmúlt, persze, miközben nem. Néhány napja meghalt apám. Ha azt mondanám, folyamatosan rá gondolok, nem lenne igaz. Inkább úgy lenne pontos, hogy a tudatom egy része folyamatosan vele foglalkozik. Akkor is, amikor nem gondolok rá.
Az apámmal, az emlékével való foglalkozás elválaszthatatlan a gyerekkoromtól. Egyszerűen azért, mert azon három ember egyike volt, akiket születésem óta ismertem. Ez persze szintén nem igaz, vagyis csúsztatás, mint szinte minden, amit leírok. Ha nem csúsztatok, kénytelen vagyok azt írni, hogy nem ismertem apámat. Negyvenkét év alatt nem tudtam rájönni arra, hogy mit jelent ismerni valakit. Talán az is csúsztatás, hogy nem ismertem. Valamennyire ismertem. Amióta meghalt, én is közelebb kerültem a halálhoz, ezt viszont biztosan tudom.
Néhány napja láttam egy embert a hajléktalanszálló egészségügyi részlegében. Korábban mindkét lábát amputálták, a sebek azonban valamilyen járulékos betegség miatt nem gyógyultak be rendesen. Genny és vér szivárgott a csonkokból. A férfi most agyvérzést kapott, ott feküdt az ágyon, egész – maradék – testében remegett. Beszékelve rángatózott, miközben az ápolók próbálták tisztába tenni. Amikor néhány hete először behozták az utcáról, meg sem tudott szólalni, csak sírt és azt ismételgette, hogy miért nem tud már végre meghalni. Csonka, kiszolgáltatott testét látva én is ugyanerre tudtam csak gondolni. Haljon meg minél hamarabb. Az emberi kreatúra megrendítő és félelmetes törékenységével szembesülni egyáltalán nem szívderítő élmény.
Az ágy mellett | Magyar Hang
A saját apámat látom a szellemi elsötétülés egyre mélyebb bugyraiba alámerülni. Alszik, megfogom a kezét. Szokatlan, különös érzés. Az idejét sem tudom, mikor fogtam meg utoljára.
A fiaim sokat foglalkoznak a halállal. Olykor beszélnek is róla, de többnyire inkább azzal jelzik a félelmüket, hogy hallgatnak róla. A fák, a bogarak, az állatok halála iránt élénken érdeklődnek, valami titkot sejtenek minden jelenség mögött, ami sehogy sem akarja megmutatni magát. A környezet, amelyben élnek, a természet, súlyos titkokkal terhes. Néha erős lelkiismeret furdalásom támad amiatt, hogy életre hívásukkal kiszolgáltattam őket a halálnak. Amire csak egyetlen érvényes válaszom lehet, az, hogy végső soron nem én hívtam életre őket, hanem az a minden jelenség mögött megbújó titok, amiről ők is tudnak már.
Mindig is foglalkoztatott a gyerekkorom, valójában más se foglalkoztat. Amit gyerekkornak nevezek, nem ért véget, most is van, ahogy mindig is lesz. Amit gyerekkornak nevezek, nem egy emberi lény biológiai életének első néhány éve, hanem egy ismeretlen lélek jelenlétének örökkévalósága. Hogyan is beszélhetnék róla múlt időben. Jézus, amikor a gyerekekre mint példára utalt, azt hiszem, ennek a léleknek az örökkévalóságáról beszélt. A gyerekkor mindenekelőtt érzékenység. A létezés egészének való kiszolgáltatottság. Alig elviselhető állapot, amit csak az tesz elviselhetővé, sőt, olykor önfeledtté, hogy a tudat sötét árnyéka még csak részlegesen van jelen benne. Majdnem csak lélek van és alig van tudat, mi más ez, ha nem az angyalok kiváltsága. Ami egy emberi lényben valódi, az csak a gyermekivel azonosítható.
Mit Miskolc adhatott | Magyar Hang
Ha Józsi őrült, hát őrült, mindenesetre az, amit mond, sokkal izgalmasabb és inspirálóbb normális embertársaim jobbára unalmas szövegelésénél.
Nincs mit szépíteni, az ember megromlik, nehéz lesz, sötét és durva. A szíve kihűl. Talán ez a lényeg, a kihűlt szív. Szinte alig látni valakit, aki nem ezt az utat járja be. Számukra nincs mentség, nincs bocsánat, nem hivatkozhatnak senkire és semmire, nincsenek kibúvók, nem lehet megúszásra játszani. Mindezt nyugodtan leírhattam volna egyes szám első személyben is. A világot a millió és millió kihűlt szívű, romlott, sötét, nehéz és durva emberi lény tette olyanná, amilyennek ismerjük. A lassan agonizáló Föld az ő művük. A mi művünk, mondhatnám.
És mindaz, amivel ez az agónia ideig-óráig még ellensúlyozható, a gyermekek műve.
Az irodalom, a zene, a képzőművészet nagy alkotásai mind olyan emberi lényeknek köszönhetők, akik gyermekként születtek, gyermekként éltek és gyermekként is haltak meg. A természetben nincs felnőttkor, csak gyerekkor van, egy öreg fa lényegileg nem különbözik a tövében kihajtott magonctól. A gyerekkor elmúlt – mantrázza Sutting ezredes, miközben titkon mindennél jobban reménykedik abban, hogy sosem lesz vége.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
