Ne hagyd el magad, öregem! Divatosan kell öltözni. Fiatalosan. Hogy kifogástalan a húszéves öltönyöd? Na persze, ki nemigen növöd… fordítva inkább; mész össze lassan, hát ez van. Nézd csak meg a nyugati öregeket! Csupa fiatal száll le a turistabuszokról. Túl a hetvenen színes kabátok, kapucnis széldzsekik, baseballsapka, túracipő. Te meg folyton ebben a sötétszürkében. Tényleg rosszul érzed magad, ha nem kötsz nyakkendőt? Pedig már senki.
A baráti intelmek szortírozva, téma szerint kupacolva; öltözködés, mozgáshiány, étkezési tanácsok. Egyre több ötletkosár, botladozom bennük. Én sokkal tapintatosabb vagyok. Nem teszem szóvá, hogy D.-nek, a valamikori focistának már egyáltalán nem áll jól a vagány, mocskos száj. Hogy Z., az egykori főmérnök, aki öregen tiszteletből tanácsadó egykori vállalatánál, naponta beül a portáshoz pletykálni, össze is tegeződtek. Hogy K., aki korán megözvegyült, büszkén takarékos: felesége örök világosságáért a temető szomszéd sírköveiről szedi össze a félig égett mécseseket.
Fenntartott hely | Magyar Hang
A temetőben hiába keressük a nagyszülők sírját. Újra és újra körbejárunk. Nem tudtunk mi sosem parcellaszámot.
Látszólag egyikünk sem figyel a másikra; hagyjál má’, nekem így jó, ahogy van. Mégis bogár a fülbe: valóban lehetnék divatosabb. Nem járhatsz, mint valami roggyant vénember! – mondta a feleségem. Elszántam magam. Először a fodrász. Egyenest örült. No, akkor… és tenyerét dörzsölte. Mit szólna hófehér hajának enyhe szürkítéshez? Így sem csúnya, de messziről virít. Öregít vagy tíz évet. Maradtam a modern hajvágásnál; a mester oldalt erősen megnyírt, többet nem vállaltam. Szóba jött könnyű fejtetői dauer, bedörzsölés, továbbá: gondolkodtam-e már beültetésen. A szakáll sem állna rosszul, próbálkozott a fodrász, de felvilágosítottam, miért mondok nemet: az ha ősz, minduntalan Marx egykori májusegy-portréját juttatja eszembe, tele volt vele a város.
Ruhát vásárolni a feleségem is jött, nehogy valami ódivatú holmival állítsak haza. Míg a nők semmit sem engednek a csinosságból, ám a férfiak! A hányaveti gyűrött viselet, hacuka és cipzáros mackófelső lett a módi, mintha kirándulni mennék. Cipőt ne tisztíts, az fényes, feltűnő. Sísapka, vállszatyor, hátizsák. És a gyakori kiegészítő: gyorspogácsa, stanicliból majszolva. A ruhabolt két emelet, mutatós a választék. Elhatározom, találok én középutat a vasalatlan nadrág és a merev öltönyösség közt. Magabiztos vagyok.
Műtét a bankban | Magyar Hang
Szakszavak pöffeszkednek; jóváírás, terhelés, akkreditív, fedezet és futamidő. Semmit sem értek. Látásom homályosul, hunyorgok az éles fényben.
Már a zakó kudarc: sajátos fazon; kicsi, rövid, inkább tűnik szvetternek. Meg szűk is. Nem tudom begombolni. Fogyózni kell, uram, mondja az eladónő kedvesen, de nyitva is hagyhatja, úgy trendi. Valami jó meleg, hosszú télikabát? – kérdezem. Az évek óta nincs. A globális felmelegedés. Hol vannak már a régi telek, a tonnasúlyos krombi télikabátok… Keresztrácsosan dísz varrott, lajbiszerű, derékig érő vattakabátkákból ám sok, hidegben alá kell öltözni. Egyet az eladónő maga segít rám, szerintem kicsit nőies. Ezt megvesszük! – utasít a feleségem, legalább kinézel valahogy. Tiltakoznék, de lehetetlen. Ő és az eladónő szövetségre lépett. A pantalló köldök alatt befejeződik, lábszárra tapad, tetszik tudni, ez sztreccs, igazodik a láb formájához. Tessék talán a színes kockás zoknikat is szemügyre venni. Ráadásnak hosszú sál, könnyű műselyem, nem melegít, de jól mutat. Kezemben új ruházatom csomagjával megállapítom, vereséget szenvedtem. Amire ritkán nyilvánuló erős akaratomnál fogva nem vagyok hajlandó: hétköznapra sportcipő. Végtére nem futni megyek.
A szomszédos illatszerboltban külön férfi részleg; parfümök, arcvizek, hajzselék. Hosszú polcon a borotválkozás kínzóeszközei, ezek egyetlenben árfüggetlenül egyeznek: fájón felkaparják a bőrt. Mint apám beretvája, naponta fente bőrszíjon. Megúszom itt egy drága borotvahabbal. A flakon szép piros. Szóval az új dizájn! Reggel a feleségem elismerően csettintett. Na látod! – mondta. Mindjárt az első órában siker: az élelmiszerbolt pénztárosnője megdicsért: nocsak, nocsak, milyen csinos! A kolléganőmmel munkahelyem kapujában futottam össze. Készül valahová? – kérdezte viccesen. Délután meg a portásnő biccentett elismerően.
Presszókávé rendel | Magyar Hang
Apám a délutáni rendelés után hazatérve orvosi táskájából elővett hat csomagolt kávéházi mokkacukrot. Nézzétek csak, mutatta, a Lovasné hozta Bécsből. Kinn volt a lányáéknál.
A villamoson, mint hazafelé mindig, ülőhely sehol, öt megálló álldogálás. Alig bírom. A szép hölgyön hirtelen akadt meg a szemem. Két méterre ült tőlem. Újra meg újra rápillantottam, igazán bájos. Húszon túl, harmincon innen. Közönyt színlelve néztem ki az ablakon, de meg nem álltam, újra meg újra odanéztem. Mindenféle eszébe jut az embernek. A nő is észrevett, finoman elmosolyodott. Aztán ismét. Az új steppelt kabát… a színes sál… mégsem vagyok én roggyant öreg! Megint-megint pillantást cseréltünk. Akkor a nő már határozottan mosolygott. Biztatóan. Ő szólított meg. Fölemelkedett ültéből, karomra tette a kezét, és azt mondta: tessék leülni!
Hirtelen megtántorodtam. Talán a villamos fékezett… Köszönöm, nem… hebegtem, már leszállok… A hátralévő két megállót gyalog tettem meg. Arcul csapott a hideg is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/3. számában jelent meg, 2019. január 18-án.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/3. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
