Először színházban – Pethő Tibornak

Elsős gimnazista koromtól minden szeptemberben bérletet váltottam, lehetett páholyba is kérni. Legjobban azt szerettem, ha a hétfőket aranyozta be vagy egyszerűen emelte meg a színházi program. Az úgynevezett „román hétfőket”! Hétfőn ugyanis adásszünet volt a magyar televízióban. Odaát viszont nem, és mi Debrecenben tudtuk fogni a román egyes csatornát. Ceausescu-beszédek szóltak rajta végtelenítve, illetve nótaszó – az adás teljes két órájában –, s ennek a zenés propagandának akkoriban nem értékeltem eléggé a brutális báját. Igaz, itt lehetett először wimbledoni közvetítéseket is nézni, máshol nem látható BL-meccseket, illetve a nyolcvanas évek közepéig magyar filmeket is, román felirattal.

Ha kicsit szégyenkezve is, de apámmal köttettem meg a nyakkendőmet, mert én nem voltam képes megtanulni, őtőle viszont nem szívesen kértem már semmit. Felszálltam a villamosra, és irány a színház. Szürke öltönyöm a Vörös Október Ruhagyárból származott, aztán varrattunk egy vajszínűt is érettségire, barna inggel és fehér bőrnyakkendővel kellett hordani (anyám hiába ódzkodott, nem tudta megóvni a döntést, a szülők megszavazták!), a hideg futkározott tőle a hátamon, tisztára olyan volt, mintha nem ért volna véget az úttörőségem.

Első, jól felidézhető színházi élményem mégsem a Csokonai Nemzeti Színházból származott, hanem a csillogó-villogó, szocialista-brutalista, kívül kicsit szögletes és otromba, belül mégis igényes és márványlépcsős Kölcsey Művelődési Központ kamaraterméből. És bizony, Molnár Ferenc volt, 1982 őszén. Az Egy, kettő, három című egyfelvonásos ment aznap, frissen, nem sokkal a bemutató után, és keresztanyámékkal néztük egy hétvégén, gondolom, november hetedike táján, mert ha jöttek, ők mindig olyankor jöttek hozzánk a Wartburggal.

Véletlenül megmaradt a műsorfüzet, amely szerint Simor Ottó alakította Norrisont, a mindenható bankvezért. Hogy Simor volt-e olyan jó, mint a szerep klasszikus megformálói, Márkus László vagy Feleki Kamill, nem tudom, de Alföldi Róberttel újranézve egytől egyig bevillantak a fordulatok, például a majdnem megborotvált főszabász, akit összetévesztenek a fésületlen és borostás sofőrrel. A később személyesen is megismert Dánielfy Zsolt játszotta ezt a szabászt. Hoppá, és a fiatal, huszonnégy éves Szarvas József a szolgát! Aki meg felejthetetlen Ökrös (és Verrasztó Miklós néven halott építőmester) volt a Jeremiás avagy Isten hidegében 2010 őszén.

Szóval ez az önmagát agyondolgozó, narcisztikus bankár, Norrison éppen megérdemelt, téli vakációjára vonulna, amikor a családjánál vendégeskedő, nyafka amerikai milliomoslány, Lydia bejelenti a sokszoros katasztrófahelyzetet: titokban férjhez ment egy kommunista taxisofőrhöz. „Testileg és lelkileg is odaadta magát” neki, ezzel az információval vajon mit tudtam kezdeni tizenkét évesen? Annyira odaadta magát a lány, hogy máris teherbe esett. Ja, vagy úgy. (A szüleim továbbra is adósak maradtak a szexuális felvilágosításommal, de a teherbeesés módját addigra egy színes, ízléses rajzokkal illusztrált felvilágosító füzetkéből már megtudtam, Fritz Kahn és a Kámaszútra azonban még hátra volt.) Súlyosbítja a dolgot, hogy a szülők is megneszelték a fű alatti házasságot, és útban vannak ide. Norrisonnak egyetlen óra adatik, hogy beüzemelje cége masinériáját, és kifordítsa a sarkából a világot. Azt találja ki, hogy felépíti a taxist, azaz átalakítja, munkásból munkaadóvá varázsolja. Az érkező szülőket már be sem várja a darab, de a diadal garantált.

Azt hiszem, Molnár fabulája lekötött, ha engem nem is varázsolt el úgy, mint Norrison a nép egyszerű fiát. Adott volt minden molnári vegyérték, a szituációk takarékos gördülékenysége, az olajozott gépezet – sokszor emlegetik is magát az olajat a darab során, éppen a tempó okán, olaj, olaj! –, a poénok, a riposztok arányos kidekázottsága meg a határtalan léhaság, amely nem kelt mégsem komolyabb ellenérzést, és egyetlen percre sem hagy unatkozni. Nincs jelen a szerző, nem közöl gondolatokat, nem témákat, téziseket ír meg, mint, teszem azt, Brecht vagy Németh László, nem szól úgymond semmiről. S hogy ez nem baj.

És hogy Molnár iparos volna-e? Nem hinném. Kétségtelenül a karaktereiből szólal meg, az nem igaz, hogy egyáltalán nem hagyja ott a személyisége nyomát, ez a Norrison is ő, a céges gépezet is Molnár olajozott írói működését utánozza; a Játék a kastélyban kiégett színpadi szerzője, Turai is kifacsart önportré; sőt a kedvesét pofozó és bűnhődő Liliom is ő, a Vészi Margitot bántalmazó magánember, leleményesen ligeti hintáslegénnyé stilizálva.

Nem tudom, vajon minőségére nézve milyen előadás volt, nem olyan szemmel néztem. (Nem volt jobb azzal az „ártatlan” szememmel nézni, feszengős volt, csak valahogy üdítőbb és váratlanabb, ezerszer titokzatosabb és tehermentesebb.) Biztosan tisztességes előadás lehetett (rendezte: Balogh Gábor), azt hiszem, senki sem panaszkodott rá, apám sem, ő egyébként régi színházba járó volt még Latinovits Zoltán és Hofi Géza debreceni szereplésének idejéből. A Tótékra világosan emlékszem a Kölcsey Művelődési Központból, sokkal későbbről Korcsmáros Jenővel, aki pedig anyám egyik kolléganőjének férje volt. Már rendelkeztem összehasonlítási alappal, éppen Latinovits miatt, akit láttam a tévében. Leveleztem a Csillebércen megismert Kanovitscsal, és már érvelni is tudtam Korcsmáros arányos alakítása mellett, és a máskor, másban lenyűgöző Latinovits ölessége, monstruózussága, az általa hozott karaktert is sújtó elnyomása ellen. Inkább volt Latinovits, mint őrnagy.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/11. számában jelent meg, 2019. március 14-én.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/11. Magyar Hangban? Itt megnézheti.