Ballagás ekével, kalapáccsal, tollal

Újra megcsillan a fény Apagyiné hófehér úttörőblúzán, áttűz a nap dauerolt fürtjein. „4803-as Eötvös Loránd Úttörőcsapat, vigyázz!” Ezúttal utoljára hangzik el a vezényszó. Nyolcadik bé, ma ballagunk az Eötvös utcai általánosból. Fölsorakozunk a párhuzamos osztállyal. Május van, beláthatatlanul szép május. Villognak a feszes térdzoknik, szikráznak a nyakig gombolt ingek fölött a műszálas nyakkendők.

Ott állok az udvar szélén az osztálytársaimmal, az „újépület” világítóaknája mellett 1985-ben. Teremi Sanyi viccet mesél, Incze Balázzsal kuncogunk rajta, Mona Gyuszi lepisszeg minket.

Iskolai évzáróink slágerverse lehetett volna a Még nem elég a vonalas pártköltő Váci Mihálytól („Nem elég jóra vágyni: / a jót akarni kell! / És nem elég akarni: / de tenni, tenni kell! / A jószándék kevés! / Több kell: – az értelem!”), azonban mégsem lett az, mert kiütötte helyéről a szocialista rezsimben csupán társutas, szellemi értelemben mindvégig szuverén Juhász Ferenc verse: Te ekével, te kalapáccsal, tollal.

Te ekével, te kalapáccsal, tollal,
a rózsa, amely a kórházak
udvarán terem,
igen, a rózsa illatával,
te ekével, te kalapáccsal, tollal,
a gőzfűrész ferde fém-fogával,
a vas az erejével,
a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek,
a föld azzal, hogy kenyeret terem,
teljes erejéből,
ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,
a rózsa, amely a kórházak
udvarán terem,
igen, a rózsa illatával,
kinek karja van, a két kezével,
kinek karja nincs, a mosolyával,
a nap csobogó sugarával,
teljes erejéből,
kinek fényes a lelke, szép szavával,
akire hallgatnak a vizek,
az dalával
szelídítse meg a vizeket,
az erős gyúrja meg a fémet,
adjon lelket a lelkes anyagnak,
teljes erejéből,
ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,
építse, építse, építse ezt a hazát!

Kiskamaszként őriztem egy lassan formálódó képet Juhász Ferencről, a polcot roskasztó könyvmonstrumok és az óriásversek sűrű bajszú, a Szép versek-antológiában mosolygó szerzőjéről, abba ez a vers nem illett bele, így nem is tudatosult bennem eléggé, hogy ezt is ő írta. Ellenőriznem kellett a sejtésemet: igen, ő.

Életművét Juhász saját maga Üveghegynek nevezte egyik nyilatkozatában, nos, ez az ekés-kalapácsos költeménye bizonyos, hogy az Üveghegyen innen van. A szülőket megörökítő, nagy ifjúkori époszok tapasztalatán túl; más emberiség-époszokon, a már könyvtárgyként, a puszta méretével is elrettentő Halott feketerigón jócskán innen. Túl a vidéki gyermekkoron és a népi kollégiumon, Bia naiv, bizalommal teli fiaként a Rózsadombon. A szocializmus pillanatnyi állását rezignáltan szemlélő értelmiségi aggodalmon, a „babonák napján”, a Juhász Ferenc-i csütörtökön még bőven innen. Pokoljáráson, halottkísérésen, fáklyahordozáson innen – „éjszaka-zenén” is innen. Időben még a „tomboló és burjánzó, a létezés fölébe gyülemlő anyag és a hús küzdelme” (Csehy Zoltán) előtt állunk.

A Te ekével, te kalapáccsal, tollal Juhász legelső, 1949-es, Szárnyas csikó című kötetében szerepel. A szerző „monstruózus hibrid nyelvi gépezete”, mint Németh Zoltán jellemzi, itt még egyáltalán nem szabadult el. Egy levegőre mondja.

Érdekes, milyen pattogósan fokozó retorikával, kétségtelenül didaktikusan, de minden hangos pártoskodás, bántó ideologikus tónus nélkül beszél költőnk a feladatok célszerű elosztásáról, vagyis a kollektív termelésről, nem hangsúlyozva külön annak szocialista jellegét. Biztos, hogy nem? A szóhasználat, ha szelíd tónusban is, de azért „a mi fülünk” – vagyis a mai késő negyvenesek – számára még jól hallhatóan mozgalmár. Nincs benne sem Lenin, sem Ságvári, nem szerepel Rákosi pajtás, nincs benne osztályharc, slussz elvtárs, de még csak a párt sincs sehol; a termelésről beszél, ám ezt a sok, roppant kiábrándító tulajdonnevet és szakkifejezést nem használja.

Így is agitprop? Nyilván. Mégsem kínos. Sőt kifejezetten levegős életigenlésnek, májusi ditirambusnak hat. Az a titka, hogy okfejtése tárgyszerű, tapasztalata pedig hiteles. Hogy a mi világunk a szocializmus, azt magától értetődőnek veszi, ezért sem bíbelődik szájbarágós szlogenekkel, hogyan is tehetné, azok nem az ő tollára valók. Ilyen a világ, együtt termelünk a vas és acél, na meg a Hortobágyon termett rizs és gyapot országában, talán nem? Nem lehet belekötni. Mert hol nem terem kenyeret a föld, hol nem ad esőt a felhő? Anélkül semmi sem megy. Mindenütt ugyanaz az alap. Mindenki dolgozik mindenkiért, habár, habár, ha hihetünk tanárainknak, ez Nyugaton biztosan nem így van.

Ja, de az nem is a mi világunk. Ekével, kalapáccsal – és tollal! Figyeljük meg, saját magát is beleírta! Mármint az írástudót, aki még tényező a társadalomban. Világos, hogy ez ugyanaz, papíron valahogy mégsem ugyanaz a közösségi munkavégzés, mint Weöres Sándornál:

Télen-nyáron fuvaroz a Márton,
erdőn-völgyön vonatoz a Pál,
Jankó buzgón szegecsel a gyárban,
jó csizmákat Feri kalapál.

Új lisztből süt kenyeret a Borcsa,
gyárban vásznat szövöget Ilók,
Zsuzskáéknál csattog az olló,
így dolgoznak fürge dolgozók.

Pattogós tititák: fuvaroz, vonatoz, szegecsel, kalapál. A lelkesítő ritmikai lelemények tetejébe még a cím is passzol a korszak nyelvezetéhez: Dolgozók. Utóbbi nem hangzott el évzárókon és ballagásokon, csak évekkel korábban az óvodában. Plasztikus kifejezésmódja szembetűnő, de nem lezáró alkalomra való. Nem szabad elfelejteni, Szentkuthy Miklós Weöresről írta 1947-ben, hogy szerinte a költő univerzális próféciáiban „egy erkölcsi alapozottságú igaz szocializmus konkrét megfogalmazójaként” lép föl. Ha ilyen volna a szocializmus, mint Weöres verseiben, ki lehetne bírni.

Amikor magyartanárnőnk, Papp Brigitta, aki hetediktől nyolcadikig volt az osztályfőnökünk, feladta leckeként, hogy válasszunk három kortárs verset az az évi Szép versekből, és vonalas füzetünkben elemezzük is őket, én Csukás Istvántól választottam az Ó, édes semmittevést. Nem mintha annyira tetszett volna. Alighanem azért, mert éreztem ebben a címben valami szokatlanul szemtelent és kihívót. Hedonizmust, a korhangulattal dacoló mediterrán életösztönt, mondom most. Amikor Papp Brigitta mégsem tolt le érte, szinte csalódás volt. A vers az vers, nem?

Amikor rosszul ment a feleltetés, a tanárnőnek szokása volt ránk dörrenni: „Na jó, akkor vegyetek elő papírt, ceruzát, és írjátok le, mit tanultatok mára!” „Tollat, ugye, tanárnő?”, kérdezte szemtelenül Incze Balázs, talán, hogy időt nyerjünk.

Tollat, persze, nem volt szokás ceruzával dolgozatot íratni, de hiába mondta neki Incze, Papp Brigitta ezentúl is, következetesen mindig ceruzát mondott toll helyett. Dühe őszinte volt, de érezni lehetett ebben a számonkérő gesztusban a kis hatalom kis mámorát is. A tanárnő az Unió áruház fölött lakott, egy olyan házban, amelynek ideális esetben állnia sem lett volna szabad, mivel házgyári technológiával épült a város főterére, az Aranybika szálló mellé, műemlékek helyén, legalább ötven évre fejfájást okozva a jövő városrendezőinek.

Lám, most ennek a dolgozatíratósdinak is vége, Brigittát sem látjuk többé. Nyolcadikban jött divatba diplomatatáskával iskolába járni, nekem is volt ilyen esetlen, fekete műanyag dobozom, de aztán megkopott az oldala – az osztálytársak néha föl-alá csúsztatták az övéikkel együtt a parkettán, ez volt a kedvenc játékuk –, és letört a fogantyúja, dobhattam is ki.

Csukás magának való, és élvezettel nem tesz semmit. Juhász egyfelől szélsőségesen individualista, amennyiben mindent művészete alá rendel, s művészete hatósugarában tudja a világot; másfelől kollektív alkotó, akit nem csupán enyészet és tenyészet foglalkoztat, nem csupán népéért, országáért, hanem az emberiségért érzi magát felelősnek. Építésről beszél ugyan, mégsem „szoci” frazeológiával, és nagyon távol áll bármiféle szellemi lakájságtól, Weöres meg egyenesen ufónak számít ebben a vershelyzetben. Juhász a lakott és a lakatlan univerzum sorsán töpreng, és akármekkora tárgyat vers választ, kozmikus távlatba helyezi azt. Témája ezúttal a társadalom építése. A rózsa illata különösen tetszik ebben a versben. Máshol nem, szinte sehol, itt azonban igen. Az elhelyezés miatt lehet: ez egy kórházi rózsa, a gyógyulók pirosan viruló reménye, s ez a lokáció kioltja a giccs megcsillanó lehetőségét a versben. Nem is szólva a kar nélküliek mosolyáról.

Kihúztam magam, kéz a combra simítva. A Hiszekegy mellé ezt a költeményt is megkaptam, azt odahaza, ezt meg az évzárón. Ezzel az útravalóval bocsátott el minket az iskolánk. Adhattak volna mellé egy doboz macskanyelvet is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/18. számában jelent meg, 2019. május 3-án.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/18. Magyar Hangban? Itt megnézheti!