Drájvit

Megállt anyám a hétvégi ház teraszán, csípőre tette a kezét, és rövid gondolkodás után megszólalt: El kéne adni… sok ez nekünk. Eladni? – csattant fel apám. Itt a három gyümölcsfa, a pergola futórózsával, a gyönyörű gyep… legyen idegeneké? Évről évre szóba jött valahogyan, mindig változó, de igazában egyazon indokkal: megöregedtünk, nincs már erő. Apámnak volt más ellenérve is. És a fiatalok? Nekik mi marad? Kótyavetyéljük el két kezünk munkáját? Azt már nem. Inkább szigeteljük a falakat, téliesíteni fogunk. Kijövünk karácsonykor is, szilveszterezni is. Anyám mosolygott. Jól kell eladni – makacskodott tovább, megjátszott kereskedői okossággal. És ez volt évről évre. A ház maradt. Együtt öregedett velük.

Minket, új házasokat csak udvariasságból, tisztelet okán érdekelt a ház, később a két gyerekkel a kényelem miatt. A kertben a szemünk előtt futkároztak, játszottak szürkületig. Csak a virágágyásokat kellett elkerülni. Az utcakerítés mentén tavasztól őszig számtalan szín tobzódott, megálltak idegenek is csodálni. Egész nyáron kinn voltunk, onnan jártunk a fővárosba dolgozni. Anyámék nyugdíjban, és megtették, amit minden nagyszülő. Nemcsak felügyelték a gyerekeket; játszottak velük napestig. Apám mindenféle helyi programot kitalált, utazás hajóval a Dunán, kirándulás a közeli erdőbe növényismereti vetélkedővel, épített babaházat, eszkábált játéküzlet pultot polccal, és elintézte, hogy a gyerekek a szomszéd roncsautóján taxist, mentőst, vagy rendőröst játszanak. Cseperedő fiam régi ruhák közt megtalálta Columbo ballonkabátját, kicsi lányomnak anyám szakadt csipketerítőből esküvős játékhoz menyasszonyi fátylat varrt.

Még hogy eladni! Anyám a földön járt, apa a fellegekben. Mindig is. Újra meg újra téma volt a falak szigetelése. Anyám legyintett, apa ragaszkodott. Van ez a drájvit – mondta G. úr, az ezermester szomszéd. Szigetelőlapok, csak fel kell ragasztani. Fül mögül előkapta az ácsceruzát, méricskélt, osztott, szorzott. Idehívom egy haveromat, megcsináljuk ketten, jóval ár alatt. Két hét alatt végzünk, meg tetszik látni, jó lesz. Nem került rá sor.

Apám halála után ritkán jártunk ki, anyám már nem jött velünk. Tíz év múlva meghalt, anélkül, hogy a telket egyszer is emlegette volna. Évről évre tessék-lássék rendet raktunk, takarítottunk, füvet nyírtunk, a két kajszi termését – szedd magad – a szomszédoknak adtuk, két üveg lekvárban viszontláttuk, a meggy pazarlódva lehullott, senkinek sem kellett. A rendszeres szemétszállítást lemondtuk, végül elkezdtük a fölösleges holmik lomtalanítási eltávolítását. Öreg seprű, vén porszívó, rozoga létra, rozsdás kapa, gereblye, mind az utcasarki gyűjtőkonténerbe vándorolt, ott láttuk viszont a harmadik szomszéd unokájának korábban ajándékozott játékokat; búgócsiga, plüssmackó, kisautó. A gyereket eleve nem érdekelte, inkább legózott, aztán nintendózott, most meg már udvarol.

Évente kétszer ingatlanadó, víz- és áramdíj, utcai csatornaépítés részletre; pénz, pénz… El kéne adni… ismételgette anyám szavait most már a feleségem. Nem tiltakoztam, mint tette annak idején apám. Gyermekeim túl a kamaszkoron egyenest megmondták, nem akarnak ők hétvégén ásogatni, ültetgetni. Inkább szállodás wellness, séta kávéházzal, tengercsobbanás, hátizsákos gyalogturizmus, biciklitúra. Senkit sem érdekel már a telek, ahol a birtoklás keblet duzzasztó öröme örök harcot vív a fenntartás szorgalmának és költségeinek kínjával.

Nekirugaszkodtunk, de egy hangulatos kerti szalonnasütés után visszavontuk a hirdetést. Aztán mégis győzött a józan ész. Akadt vevő, nem vártunk soká. Két fiatal, még nem házasok, de rövidesen. Ők kapják a házat, nászajándék a szülőktől. Aztán boldoguljanak saját lábon egyedül.

Tud akár egy szellő is, illat, harangszó, vagy futó felleg emlékező hangulatba hozni, így volt most nyár elején, hirtelen el kellett indulnunk, megnézni, mi történt a házzal. Csak úgy, mintha véletlenül, elhajtani autóval lassan, szemügyre venni, és máris tovább. Minden zárva volt, de életjelek: utcán a szemetes, hátul kötélen száradó ruha, spaletták félárbocon. A házra rá sem lehetett ismerni. Új palatető, a falakon szigetelőlapok, profi munka, hófehérre festve. Zöld ablakkeretek, ugyanolyan bejárati ajtó. Precízen nyírott gyep, elöl apám évelői. Feleségem a szemét törölgette, leplezve orrot fújt, nyugtattam: no... nem kell… ami elmúlt, elmúlt. És látod, minden, amit anya és apa tervezett, megvalósult. Örüljünk inkább, hajrá. Amikor kérte, még egyszer, utoljára menjünk el lassú menetben a ház előtt, nemet mondtam. Csak nem fogjuk remek hangulatunkat holmi nosztalgiával elrontani.

Szenczi Tóth Károly további tárcáit itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/27. számában jelent meg, 2019. július 5-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/27. számban? Itt megnézheti!