A tágasságról

Vidéki este. Pontosabban este egy somogyi faluban. Még pontosabban éjszaka. Kitartó, monoton tücsökciripelés, az egyik legszebb hang, amit ismerek. Egy barát házának kertjében írom ezt, aki önzetlenül és nagyvonalúan odaadta nekünk néhány napra elvonulós rezidenciájának kulcsait. Az, hogy vidéki este, önmagában nyilván nem új és szokatlan élmény számomra. Volt és van szerencsém estéim nagy részét az úgynevezett vidéken tölteni. Ezen estéim helyszíne jobbára egy völgy az Északi-középhegységben, egy keletre néző, erdő borította völgy. Hűvös, nedves, páfrányos, szalamandrás környék, csertölgyek és bükkfák otthona eredetileg.

Ez a táj itt, Somogyban egészen más. Tényleg mintha úgy lenne, ahogy Hamvas Béla írja: mintha a Dunántúl nyitva lenne a Dél, a Mediterráneum felé. Ez a somogyi táj nyílt, fényes és szelíd, egészen más, mint az a völgy odafent, az Északi-középhegységben, ahol élünk. Néhány kilométer innen a Balaton, a padlásablakból látni a Badacsonyt. Ahogy szintén néhány kilométer innen Nikla, ahol Berzsenyi Dániel élt. Alacsony, hosszan elnyúló dombhátak, ameddig a szem ellát. A dombhátakon és a völgyekben a hajdani, legendás somogyi erdők maradékai.

A helyi focipálya egy völgyben van, tegnap délután jártam ott a gyerekekkel. Barátságos, felkészülési meccs volt épp a szomszéd falu csapata ellen. A pályán legalább öt fokkal hűvösebb volt, mint a faluban, sűrű, nehéz, illatos párák úsztak a levegőben. A kapu mögött kezdődik az erdő, hatalmas, öreg tölgyfákkal. Rég láttam ilyen szép focipályát. Nem is a meccset figyeltem, hanem a pálya környékét. A völgyfenék sással, fűzfákkal sűrűn benőve, valahol a belsejében patak folyik. Minden átlátható, semmi grandiózus, semmi zord, semmi nyomasztó. A kertben szőlő és gyümölcsfák, arrébb egy víztorony ezüstgömbje csillog.

Kerülgetem itt a kifejezést, de minek kerülgessem tovább: idill. Ez a somogyi táj az idill jegyében áll. Idill alatt persze nem azt kell érteni, mintha itt valami önfeledt és gondtalan életvitel lenne uralkodó. Egyáltalán nem. Látni errefelé is a vidéki Magyarország számtalan, súlyos és megoldhatatlannak tűnő baját. Látni a putrikat, a kocsmából már kora délelőtt kitántorgó elnyűtt férfiakat, elhagyott, gaztól felvert portákat, a munkanélküliség, a szegénység és a reménytelenség ismerős képeit. Az emberi, a társadalmi oldalát tekintve semmiféle idilli nincs ebben, csak a szokásos szomorú, kietlen és sivár ügymenet.

Az idill a tájban van, a táj eredeti arculatában. És persze abban, amit ehhez az itt élő ember legjobb pillanataiban képes volt hozzátenni. A szőlőkben, a régi présházakban, az út menti feszületekben, a kúriákban. Úgy tűnik, voltak olyan idők, amikor az ember még érzékelte a táj finomabb rezdüléseit, és annak szellemében építkezett és élt maga is. Csak zárójelben írom ide, hogy van egy kiváló írónk, akit Ambrus Lajosnak hívnak, és aki Lugas című esszésorozatában immár évtizedek óta írja a Dunántúl szellem- és kultúrtörténetét. Szőlőről, borról, költészetről, gyümölcsökről, építészetről, a genius loci titokzatos működéséről kevesen tudnak olyan láttató erővel, érzékenyen írni a Dunántúl vonatkozásában, mint ő. Talán még Takáts Gyula, Somogy nagy költője volt ilyen. Egyikük neve sem fordul elő sűrűn a mai irodalmi diskurzusokban, pedig mindketten valami olyasmit képviselnek, ami egyre fájóbban hiányzik a magyar irodalomból. Zárójel bezárva.

Reggelenként az udvaron a disznógané masszív szagát érezni. A fű olyan harmatos, hogy még késő délutánra sem szárad fel teljesen. Az ég a hegyvidékhez szokott szem számára szokatlanul tágas, olyan felhőalakzatokat látok, amilyeneket otthon szinte soha. Egyáltalán, a tágasság. A „tágasság iskolája” (Mészöly Miklóssal szólva) ez a vidék, persze a Balatonnal együtt, ahol aztán tényleg bele lehet veszni a határtalan csillogásba. Ma délután gumimatraccal jó mélyre beeveztem, ahol már alig hallottam a strand zaját. Elnéztem a Badacsony felé, a balatongyöröki partok irányába, vitettem magam a hullámokkal. A látvány enyészpontja abban a földöntúli csillogásban oldódott fel, amely – számomra legalábbis – a Balaton lényege. Talán egyszer megértem, hol vagyok, erre gondoltam ott, a matracon, talán egyszer megértem ezt a csillogást.

Győrffy Ákos tárcáit itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/32. számában jelent meg, 2019. augusztus 9-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/32. számban? Itt megnézheti!