Liverpool

Olyan szeszélyes és kiszámíthatatlan az időjárás, mintha nem is a közmondásosan kimért és megbízható angolok földjén járnánk. Az egyik pillanatban ragyogóan süt a nap, a következőben viszont beborul az ég, feltámad a szél – mit föltámad, percek alatt orkánszerűvé erősödik, és valósággal okádja az arcunkba a Mersey folyó és az Ír-tenger szúrós cseppek formájában összekeveredett, egyszerre sós és édes vizét. Az ítéletidő azonban csupán pár percig tart, utána, mintha mi sem történt volna, a hirtelen jött szürkeség elmúltával ismét angolosan barnásvörös színeiben pompázik a város. A változékonyságot nem könnyű megszokni, bár tény, hogy egy idő után észre se veszi az ember, hogy az eső hol esik, hol nem (inkább igen). A liverpooliaknak az ilyesmi pedig végképp fel se tűnik. A turista amúgy a legkönnyebben úgy ismerszik meg, hogy vagy napszemüveget hord, vagy esernyőt tart a feje fölött. Az itteniek egyiket sem nagyon használják. Tényleg fárasztó ötpercenként cserélgetni őket.

Az időjárás viszontagságaira a szállásadónőnk, S. mindjárt a megismerkedésünket követően felhívja a figyelmünket. Persze a közmondásokon túl azt is tudjuk a könyvekből és a sorozatokból, hogy az angolok szeretnek az időjárásról beszélni. S. végtelenül kedves, meghatározhatatlan korú, ízig-vérig angol hölgy, Liverpoolnak nem a kimondottan belvárosi, de még nem is a külvárosi részén ad ki szobákat a turistáknak. Azt, hogy nem teljesen a külvárosban járunk, jelzi, hogy ez még nem az a fajta utca, ahol a megkülönböztethetetlenségig egyforma, jellegzetesen brit sorházak sorakoznak egymás mellett. S. háza például kívülről úgy fest, mintha egy kisebb díszletkastély lenne valamelyik Harry Potter-filmből.

A becsöngetést követően viszont egy Agatha Christie-krimibe csöppenünk: az előszoba után jókora hall, kandallóval és agárszobrokkal, S. pedig egy fagrádicson szalad fel a turistáknak fenntartott lakrész kulcsaiért. Ami meg olyan, mintha Mr. Bean lakása lenne: takaros kuckó, nem túl tágas, de nem is kicsi, tiszta és rendezett, és megvan benne minden, ami kell. Az effajta puritán kényelem láttán az embernek egy szava se lehet.

S. megmutatja a lakás felszereléseit, pár dolgot még elmagyaráz a legmodernebb technikai eszközök működéséről, végül abbéli reményét fejezi ki, hogy a tipikusan angol időjárás ellenére jól fogjuk érezni magunkat. Azt nem kérdezi, miért jöttünk. Felesleges, elvégre Liverpoolba alapvetően két dolog miatt látogatnak el az emberek.

Az egyik az FC Liverpool, amely stadionja a város északi részén van (és persze ne feledjük, hogy a számtalan hazai és nemzetközi trófeával rendelkező klub mellett szintén liverpooli illetőségű az Everton FC is, amelyet kistesóként szokás számon tartani, ugyanakkor olyan eredményei vannak, amelyekre más futballcsapatok joggal lehetnek irigyek). A másik a Beatles, amelynek emlékhelyei inkább a város déli részéhez kötődnek. Szóval az Anfield Road egyfelől, a Penny Lane, a Strawberry Field és a Mathew Street másfelől. Ez így egy az egyben le is fedi Liverpoolt. Némi hely marad még arra, hogy az idelátogató a homlokára csapva azt is realizálja, hogy persze, 1912 áprilisában Liverpoolból indult el egyetlen és végzetes útjára a Titanic. Mindazonáltal manapság már ez is a popkultúra része.

De hát a Beatles mindent visz, kezdve onnan, hogy az ezredforduló óta a város reptere John Lennon nevét viseli. Egyébként, ha nem is tudnánk, akkor is lépten-nyomon azzal szembesülünk, hogy ebben a félmilliós nyugat-angliai kikötővárosban, a Mersey torkolatánál kezdődött a poptörténet legnagyobb sztorija. A Beatles-dalokban meg énekelt helyszínekhez óránként indul buszos körút, az eredetitől pár lépésre újra megnyitott Cavern Clubban pedig manapság is már déltől élő zene idézi föl azt a kort, amikor a Beatles még a liverpooli kocsmákban élesítgette oroszlánkörmeit, és naphosszat gitárszólók meg cintányércsörgés nyomta el a sirályok rikoltozását.

A bárok, de a kikötői büfékocsik is Beatlest szolgáltatnak háttérzene gyanánt, a szobrokról, az állandó és az alkalmi kiállításokról, valamint az emléktáblákról nem is beszélve. Az ember azt gondolja, hogy végtére is a város méltán büszke leghíresebb szülöttjeire, aztán amikor még a katedrális ajándékboltjában is a bögrék és más csecsebecsék formájában mindenütt árusított Beatles-giccsel találkozik, komolyan megdöbben, lett légyen bármekkora rajongó.

Az idő gyorsan telik, párat fordulunk, és már S. búcsúszavait hallgatjuk, amelyek forrók és édesek, akár a legautentikusabb ötórai angol tea. Közben az jár a fejemben, hogy kicsit talán skizofrén helyzet: Liverpool a huszadik században, a globalizáció egyik ütőerének számító popkultúra nyomán került fel igazán a világtérképre, ennek ellenére minden ízében őrzi a régi Angliát, amely kikötőiből elindulva gyarmatosította az akkor ismert világ felét. Az utolsó éjszaka egyébként azon gondolkodom, vajon az is hozzátartozik-e a tradíciókhoz, hogy S. házában kísértetek lehetnek: valahol egy lépcső nyikorog, másutt mintha csörömpölne valaki a polcokon sorakozó porcelánnippekkel. Aztán úgy alszom el, hogy biztos csupán az eső veri az ablakot. Na meg rázza a szél, amely, ha csak egy kicsit is felerősödik, a város legeldugottabb pontjaira is elviszi a tenger semmi máshoz nem hasonlító, mámorító illatát.

Benedek Szabolcs Az én hangom mélyebb című sorozatának többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/40. számában jelent meg október 4-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/40. számban? Itt megnézheti!