1984

Ezerkilencszáznyolcvannégyben, ebben az orwelli évben, egy februári napon tévét akartam nézni, ám az a bizonyos sorozatepizód sehogy nem akart elkezdődni, helyette egy szmokingos férfi zongorázott a televízió fekete-fehér képernyőjén órákon át. Hiába lapozgattam a műsorújságot, és kerestem benne a hibát, az egyre csak azt mutatta, hogy most a Bors Máté jeleneteinek kellene ezen a bizonyos képernyőn peregniük. Aztán hazaért a tanácsról apám, kivette a kezemből az újságot, és azt mondta, ne is nézzem, mi áll benne, mivel ma meghalt Andropov. A név ismerős volt, számtalanszor a fejünkbe verték az iskolában, hogy ő a Szovjetunió – és ezzel a béketábor első számú vezetője. Azt azonban csak évekkel később lehetett tudni, hogy ezerkilencszázötvenhatban nagykövet volt, és ebbéli minőségében győzködte Nagy Imrét arról, hogy a Záhonynál befelé özönlő szovjet csapatok valójában kifelé tartanak.

Ezerkilencszáznyolcvannégyben léptem át életemben először a határt. Mindaddig csak bepillanthattam egy szomszéd országba, egyszer, a Duna mellől, amikor az országúton autózva apám hirtelen a folyó túlsó partjára mutatott, és azt mondta, hogy az ott Csehszlovákia. Néztem, de nem láttam semmi különöset, épületek voltak, fák, villanypóznák és templomtornyok, és bár ez nem látszott, az utcákon ugyanúgy emberek – Komárom, a kettéosztott város, noha erről akkor nem lehetett beszélni.

Amikor pedig ezerkilencszáznyolcvannégy kora nyarán, kettesben anyámmal immáron nem csupán kívülről láttuk Csehszlovákiát, hanem egy IBUSZ-út keretében meg is látogattuk ezt a ma már nem létező országot, az idegenvezető az első állomáson, Pozsonyban arra hívta fel a kedves útitársak figyelmét, hogy hol lehet beszerezni a Remoska nevű elektromos sütőedényt, amelyben isteni rizskochot lehet készíteni. Pozsony magyar vonatkozásairól ellenben nagyon kevés szó esett. Azt azért elmondta a mindig lelkes és csupaszív idegenvezető, hogy Arany Prága ide vagy oda, mégiscsak Budapest, Budapest, te csodás. A csehszlovák fővárosból amúgy alig láttunk valamit, mert mint minden társasutazáson, valaki itt is eltévedt, és mire előkerült, tovább kellett állni. Hazafelé mindenki a panorámaablakos Ikarus ülése alá rejtette a Remoskát, a baráti ország tányérsapkás határőrei pedig szigorúak voltak, de nem elég alaposak. Vagy egyszerűen tojtak az egészre.

Ezerkilencszáznyolcvannégyben ültem először repülőgépre, és láttam először a tengert. Ez már nem a hatvanas évek dolce vitája volt, a rendszer recsegett-ropogott, eresztékei meglazultak, a gerendák elkorhadtak, ám a vakolatot egyben tartotta a Valutaalaptól kapott kölcsön. Bár a forradalom óta már huszonnyolc év eltelt, nagyapám se tömte még be az azon a novemberi éjszakán a ház falába, közvetlenül a veranda ablaka alá becsapódott géppisztolylövedék helyét.

Így aztán azon a nyáron kétszer nyaraltunk. A szokásos balatoni tanácsi üdülő után a Fekete-tenger következett. Apám a Kárpátok fölött, a TU–154-es ablakából némi elfogódottsággal a hangjában mutatott lefelé, hogy az ott Erdély. A szállás egy nemzetközi ifjúsági táborban volt, amelyet Dimitrovról neveztek el, az ő monumentális emlékműve fogadott minden egyes alkalommal a tengerpartról felfelé jövet. A menzán a szocialista tábor minden nációjának nyelvén szólt a bábeli zűrzavar, az internacionalizmust az ízetlenre sült hal jelentette, amelynek szálkája többeknek is a torkán akadt. Egy alkalommal kirándulni vittek a bolgár–török határig, a Fekete-tengeren, a távolban szürke hajók sorfala állt. Az idegenvezető enyhe remegéssel a hangjában mutatta, hogy török naszádok. Egyszóval az ott a NATO. Mi ugyancsak nem kis megszeppentséggel néztük a mindaddig legfeljebb az újságokban és a tévéhíradóban látott ellenséget.

Ezerkilencszáznyolcvannégy őszén Zánkán töltöttem három hetet. Különvonattal vittek bennünket, az állomás hangosbemondója monoton hangon, mintha közleményt olvasna fel, újra meg újra megismételte a balatoni úttörővárosba induló úttörőknek szóló köszöntést. Én inkább büntetésnek éreztem ezt, mint kitüntetésnek.

Anyám segített cipelni a csomagomat, és amikor a váróteremben a sok vörös nyakkendős pajtás között egy kollégájába botlott, összekacsintottak, és valami olyasmit mondtak, hogy hát igen, kell a káderképzés. Nem tudtam, hogy ez a szó mit jelent, bár a cinizmust kihallottam belőle, azt viszont nem értettem, hogy anyámék mit nevetgélnek, hiszen az osztályfőnökünk – ezúttal rajvezetői minőségében – korábban azt mondta, hogy az úttörővárosban napi három tanóra meg lesz tartva, a nap többi részében azonban mozgalmi életet fogunk élni. Ez utóbbi végképp pikánsan hangzott, vörösbe is borult tőle kiskamaszi ábrázatom. Egyébként élveztem, hogy Zánkán végre én lehetek a menő: a többi srác, akivel egy szobában voltam, még nem látta a Jedi visszatért, úgyhogy három héten át én szolgáltattam nekik az esti mesét.

Ezerkilencszáznyolcvannégyben, amikorra az év véget ért, a futballválogatott toronymagasan és hibátlanul vezette a világbajnokiselejtező-csoportot. Öt év még hátra volt. Ólomlábakon vánszorgott a méla idő.

Benedek Szabolcs Az én hangom mélyebb című sorozatának többi részét itt olvashatja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/44. számában jelent meg október 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/44. számban? Itt megnézheti!