A fenyő alatt

Kertes házak egymásutánja. Itt, a város szélén, a mi utcánk már inkább egy kis falura hasonlít. Fél kilométernyire már szántóföldek nyúlnak el az erdő és a tó felé, ezért ilyenkor az udvarunkban keresnek élelmet az énekesmadarak. A madáretetők állítása errefelé olyan szertartás ilyenkor, mint a betlehemezés. Aki csak elmegy a ház előtt, az mind ismerős, és feltűnik, ha valaki idegen. Néha megállunk, és váltunk néhány szót. Nincs nagy szomszédba járás, de azért sosem megyünk el egymás mellett szó nélkül. Néha azt is kitalálom, mit akar mondani a másik.

Ilyenkor, év végén, amikor megkezdődik a fűtési idény, a kárpitos az utca végéről mindig meg szokott állni előttünk, ha ügyködni lát a kertben a metszőollóval, hogy alaposan végigmérje a fölénk magasodó lucfenyőt. Figyelmeztetni szokott, hogy milyen veszélyes ez a fa, már felér a második emeletig, és jövőre biztosan a tetőre mászik. Miért lenne veszélyes? Szálegyenes, sudár, hibátlan, arányosak az ágai.

De ő sorolja az érveit, hogy kicsi a távolság a ház és a kerítés között. Ha jön egy goromba vihar, akkor kicsavarja, rádől a házra, lesodorja róla a cserepeket, talán az egész tetőt magával rántja, betöri az ablakokat; ha pedig a másik oldalra dől, akkor ledönti a szomszéd kerítését, letépi a vezetékeket, és a kár engem terhel. Nem szokták meghagyni, ha ilyen magasra nő. Tudod, milyen macerás ezt a hatalmas fát innen eltávolítani? Le kellene előbb gallyazni emelőkosárral, aztán a törzsét méterenként elfűrészelni, aztán felrakni a teherautóra, mint amilyen nekem van, és elszállítani, szóval nagy munka lenne, de én ingyen megszámítanám.

Eszembe jutott, hogy akkor ültettük ide, pontosan harminchárom évvel ezelőtt, amikor ideköltöztem. Akkor vettünk először gyökeres lucfenyőt, hátha megered. Nem is tartottuk sokáig bent, enyhe tél volt, kiültettük mindjárt szilveszter után, még lengette tavaszig a szél a szaloncukrok üresen maradt, színes papírjait. Együtt volt a család, karácsonyra hazajöttek az ausztrál rokonok is, pontosan egytucatnyi ember jött el hozzánk, igazi bibliai jelenet volt, ma is őrizzük a képeket, mögöttünk ezzel a feldíszített facsemetével, körülkerítve a cserepe csillogó girlandokkal. Soha többé nem voltunk ennyien együtt, és többé nem is leszünk, mert már csak néhányan maradtunk az élők sorában. Olyan eseménynek számított a Nagy Családi Karácsony, amilyen csak egyszer adódik az életben.

Mint egy film, úgy pergett le előttem az eltelt idő, miközben hallgattam az érveket, miért is kellene kivágatnom ezt a gyönyörű fát. Eszembe jutott, mennyire megrázott, amikor gyerekkoromban elolvastam Hans Christian Andersen A fenyőfa című meséjét, még mindig megvan az elnyűtt, szamárfüles kis könyv a polcon; ezt a részt akkor alá is húztam benne: „Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.”

Abban a pillanatban a kárpitosban a gonosz favágót láttam, és csak annyit mondtam neki, hogy még meggondolom. Erre vállat vont, és indult hazafelé. Szinte a nyomában érkezett a szomszédom, aki a nyári hőségben a légkondit szerelte nálunk. Becsületes mesterember. Megkérdezte, hogy mit akart tőlem ez a lókötő. Mondtam, hogy kellene neki a fenyőm, kivágná és elszállítaná.

Nem ment el az eszed! Úgy nézett szikrázva a szemembe, mint aki megparancsolja, hogy eszembe ne jusson neki adni. Miért ne, kérdeztem tőle. A te életedben itt már nem nő itt egy ekkora fenyő. Ennyit mondott őszintén és határozottan; megborzongtam tőle a hidegben, mert nem azzal érvelt, hogy a kertem dísze és ennek a fenyőnek anyagi értéke is van. Mélyebben gyökerezik az emberben, ilyenkor érkezik el a számvetés ideje: a halottak napja és az ádvent közötti időszakot betölti a fenyőillat melankóliája. Sok ajándékot hoz fényes ünnepe, de figyelmeztet is, mit tettem eddig, és mire maradt még időm. Elgondolkodhatom rajta baljós lombja alatt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/45. számában jelent meg november 8-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/45. számban? Itt megnézheti!