Lackó a háborúban – regényrészlet

Volt különben része mindenben, aljasságban is, gyávaságban, felesleges hősiességben. Vacogva, lila szájjal bámulta az olasz hegyekben a napfelkeltét, ez az utolsó élményem, búcsúzott az életétől, nem. Lackó vagyok. A feleségére gondolt, aki nem szereti őt. Nem kellett volna Ernát elvennie, már fiatalon olyan bolondos volt, annyira szabálytalan, annyi akarat és kiszámíthatatlanság szorult belé, még ő sem bírt vele, pedig ő aztán rendesen eligazította a makacs, ellenszegülő alakokat. De ez a makacsság, az Ernáé, más volt. Ezt ő egyáltalán nem értette. Nem értette, miből van, mi táplálja, és mit akar. Szabálytalan volt ez a lány! Ugyan, hagyjuk már a boldogtalanságot! Bizonyos értelemben több, jóval több volt az asszony, mint ő, és erre nem volt orvosság az erősebb szorítás, a hangos szó vagy akár az ütés.

Ilyeneken járatta az eszét, míg körötte lőttek, gyújtogattak az éjszakában. Megosztotta utolsó kenyerét, lopott is mástól utolsó karéjt, amin aztán igazán ámult, hogy így megváltozott. Ilyesmit ő magáról el nem képzelt volna. Jézusom, a máséhoz nyúlni! A halott kulacsa, egy kövér, ügyetlen fiú, átlőtték a száját, a kulacsa minek neki. Halott, szája sincsen már. Gyors mozdulatokkal, jobbra és balra kapva a fejét, lecsatolta a hasáról, ne haragudj, testvér.

Egyszer magához vett egy kicsi, erős nyeles kést, nemsokára botorkált vissza a gazdája, kereste mindenütt a földön, a bokrok közt, ő meg csak nézte nyugodtan, nem, nem, itt nem volt, máshol hagytad te azt a piros kést, testvér. Honnan tudod, hogy piros? Mert erre véresek a kések. Pirosak, testvér. Néztek rá, hitetlenkedtek. Csodálkozott. Hogy egy rongy lesz, egy senki, elvész belőle a tartás, mint megvágott húsból az erő, hát ezt is megérte, ki gondolta volna, hogy ezt teszi a háború az emberrel. Halottól, élőtől lopni, csak mert meg kell maradni.

Volt egy másik halott fiúnak kenyere is, nem csak vize. Elvette azt is az oldaltáskából. Öklendezett a kenyértől, aztán csak legyűrte. Finom kenyér. Jó kenyér. Köszönte szépen. Nézett fölfelé, nézett a füst túloldalára, ahol szintúgy gomolyog az isten, mint valami alaktalan, nemtelen semmiség.

Meglopnálak téged is, ha nem te lopnál engem. Hát vedd már észre, Uram, a legtöbbet veszed el tőlem. Nem itt halok meg, Uram.

1916 kora őszén Lackó József századát a véráztatta Bainsizza–Heiligengeist-fennsíkra vezénylik. Gyönyörű, szikrázó idő, olyan kék az ég, mint a csecsszopók szeme színe, amikor sokadmagával megérkezik. Pedig októberi napok sorjáznak, először lát aztán a hegyekben őszt, mintha óriások hátán hullámozna a végtelen rozsda. Napokig árkot ásnak, hosszú kacskaringós lövészárkokat, egy fiú végig futja, boldogan dől a térdeire, az ő torkát lövik szét majd a legelsők között. Lackónak nem vérzik a tenyere. Bírja az efféle munkálkodást. Ernára gondol, amikor megindulnak az olaszok, dübörögni kezd a föld, ordítanak a hegyek. Egyik robbanás követi a másikat. Nyelik a füstöt, a pergő földet, megvakulnak. Falubeli zsidó, Mund Tivadar, a kántor unokaöccse hever mellette a lövészárokban. Annyira retteg a gyerek, hogy rá kell szólni, ne kaparja az árok falát. Ránk dől, bassza meg. Vacog, kocog a foga hangosan, és ölelné őt. Lackó egy ideig tologatja, eltolja, aztán föladja. Bújjon a zsidó, ha akar. Ő nem fél, talán nem tud.

Annyit lőnek, hogy már nem is hall semmit, tompán pufog mellette a föld, szájába, szemébe csap. Köpköd, csaknem megfullad. Mund Tivadart elsodorja, oldalra veti a légnyomás. Ő meg most fog meghalni. Ilyen a halál, hát ettől félt annyira? – igazán nem nagy szám. Nem lett ismeretlenebb a világ, és érdekes módon, a belőle való kihullás se ismeretlen. Éppen ebben a kritikus helyzetben nem éri meglepetés az embert. Ettől Lackót kis csalódás fogja el. A lába mellett meglát egy leszakadt kart. Aki verni kezdi a hátát, már nem is tudja, ki, azt éppen akkor eltalálják. Egy szétroncsolt arc esik az övé mellé, ki vagy. Már senki se vagy. Őrjöng a világ. Köszönöm. Mióta tart ez az egész. Akkor azonban valaki megfogja a kezét, erővel megragadja. Olyanok az idegen ujjak, mint a bilincs. Húzza. Nem érti. Halad azzal az illetővel, egy szekér van a szétbombázott, bombáktól csonkolt falu határán, arcába száll a füst. Meleg van. Izzad. Belökdösik a szekérbe.

– Kik vagytok? – kérdezi, nem lát semmit. Sötét van, büdös van, mint egy dögkútban. – Kik vagytok, mondjátok már!
– Láttál már bennünket – mondja valaki.

Talán éppen az, aki idehozta. Nem mond semmit, mert igen, így van, látta őket. Látta a kastély előtt a szekeret. Látta az úton, a városban, a határban. Sokszor látta őket. Lehunyja a szemét. – Vigyetek haza – mondja, és sírni kezd a keményfejű ember. – Szépen kérlek benneteket, vigyetek haza!

– Jól van, salom. Jól van, egészségedre – mondják, talán nevetnek. Kuncognak a szekérlakók, mint a gyerekek. Pukkan valami, micsoda, ráfolyik az ujjára, már ragad is. Te jó ég, pezsgő. Ezek pezsgőt bontottak, a rohadt életbe, tényleg. Igyon. Igyunk! A szájához emeli az üveget, nyeli, csattog az ádámcsutkája. Folyik alá a cukros, izgága lé a nyakába. Mikor ivott ő pezsgőt? Amikor elkészült a grófi kert, és ünnepség volt az úrnál? Amikor nősült, akkor biztosan nem. Ott nem volt pezsgő, csak sör meg pálinka. Vékony, savas bor. De hogy pezsgő! Hangja van, vidám pattogás. Olyan ital, aminek hangja van. Kint még mindig lőnek. Dörögnek, robbannak, ordítanak. Kint még mindig törnek a csontok, szakadnak az inak, halnak az emberek, egyetlen hatalmas ordítás a világ, ő meg pezsgőt iszik az életére, nahát.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/47. számában jelent meg, 2019. november 22-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/47. számban? Itt megnézheti!