Az első európai költő

Hol kezdődik az európai költészet? Alighanem erre minden népnek más válasza lenne. Az angolok a Beowulfot mondanák, a finnek a Kalevalát, a neolatin népek a római és a görög irodalmat. Pedig valószínű, hogy a klasszikus görög irodalom előtt is voltak verseik, énekeik, történeteik az itt élőknek, amelyek sokkal-sokkal ősibbek, mint bármelyik mai modern nép irodalma, nyelve.

Humboldt nem véletlenül tanulmányozta a jávai kawi nyelv mellett a baszkot is, s ma is sokan úgy tartják, hogy leginkább ez a nép és nyelv az, amely valahogy itt maradt. Egyszer találkoztam egy kedves és részeg baszk költővel, aki azt állította, hogy a baszk a legősibb nyelvek egyike, és képes lett volna ezért ölni is. Lehetséges, mégsem tett olyan nagy hatást Európára, mint a klasszikus görögség költészetével, filozófiájával, tudományával, mítoszaival, egyetlen szóval: műveltségével. Vagy ha igen – csak hogy ne bántsam meg kedves baszkjaim nemzeti önérzetét –, az eltűnt, lappang, s alighanem még várat magára, hogy felismerjük közös baszkságunk jelentőségét. Egyébként az egyéniség, a különösség, ami baszkokra és magyarokra egyaránt jellemző, lehet erény és torzulás, attól függően, hogy az ember tudatosan éli meg, vagy öntudatlan paródiája annak. Baszkoknál és magyaroknál ez egyaránt az elfogyasztott bor mennyiségével arányosan változik.

Biztosak lehetünk abban, hogy volt költészetük a germán törzseknek – ezek mítoszaikban megmaradtak –, volt költészetük a keltáknak, sőt Stonehenge építőinek, vagy még korábban az Altamira-barlang festőinek is. Mindezek létre sem jöhettek volna közös nyelv, közös történetek, közös mítoszok nélkül. Biztosan volt költészete és története azoknak a népeknek is, akik a Duna völgyét lakták sok-sok évezreddel ezelőtt. Előbb volt tehát a költészet, amely már csak messzi csillanásként jelez tárgyakban, mesékben, legendákban az utókornak, s erre épültek kultúrák, sőt nemzetek és identitások is. Nehéz lesz elfogadni, pedig egészen biztos, hogy a tizenkilencedik század nagy magyar költői, Vörösmarty, Petőfi és Arany előtt mást gondoltak a magyarságról, mint utánuk. A költők találták ki, hogy mit jelent az, hogy magyar. Nem azt mondom, hogy addig, amíg ők nem írták meg a Zalán futását, a János vitézt vagy a Toldi-trilógiát, az emberek ne tudták volna, hogy magyarok, hanem csak azt, hogy nem úgy tudták.

A költők teremtő erejét mindig lebecsülték, különösen a modern korban, holott ez a teremtő erő hatalmas. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a mítosz, ami Európa egyik első költőjét veszi körbe: Orpheuszt. A legenda szerint trák volt, ő volt a költészet, a lant feltalálója, verseit énekelte, ismerte a természet nyelvét, tudott az állatokkal beszélni, sőt ő tanította meg az embereket az írásra, az orvoslásra és a földművelésre. Részt vett az argonauták legendás hajóútján, dalával legyőzte a szirének csábító énekét. Elvesztette Eurüdiké kedvesét, utána ment az alvilágba, énekével meggyőzte az alvilág urát és úrnőjét, hogy engedjék vissza az élők közé szerelmét, akik egy feltéttel visszaengedték: hogy a költő nem néz vissza, követi-e kedvese. Orpheusz visszanézett, s Eurüdikét örökre elvette a halál. Mindezek után Orpheusz boldogtalanul bolyongott és pásztorkodott, mígnem a bakkhánsnők dühükben szét nem tépték.

Ez a mítosz vázlatosan, amely – mint minden igazi mítosz – minden mondatával beszédesebb, mélyebb, ősibb, mint sokan hinnék. Az írás, a gyógyítás és a földművelés szoros kapcsolata a teljes emberre vall, de elég Orpheusz széttépésére utalni, amit a görögök sparagmosnak neveznek. Ez ugyanis az isten szenvedése és megsemmisülése, amellyel másutt is találkozhatunk, nem csak a görög mitológiában. Nagyon ajánlom, hogy olvassák el Kerényi Károly vonatkozó dolgozatát és hozzá Hamvas Béla Orpheus-esszéjét. A kettő együtt mély és elgondolkodtató képet mutat Orpheuszról, az utolsó európairól, aki még egészben élte és látta meg természet és ember kapcsolatát.

Kerényi kiemeli Orpheusz és Dionüszosz viszonyát, s megmutatja, hogy a szőlő leszedése és préselése közben énekelt dalok hogyan vezettek a mítoszhoz és a tragédiához. Hamvas tovább megy, mint mindig, s megmutatja Orpheuszban az aranykori embert. Alighanem mindkettőnek igaza lehet, mégis különös, hogy egy költő ilyen nagy hatással tudott lenni egy egész kultúrkörre, története számtalan költeményen, az első operán, Monteverdi Orfeóján át Niel Gaiman Sandmanjéig ihletet adó és meghatározó, úgy, hogy szinte semmi sem maradt fent tőle. Alakja a mítoszba burkolózott, amit tudunk róla és költeményeiről, azt másoktól tudjuk, a neki tulajdonított töredékek egy mára rekonstruálhatatlan hagyomány, az orfika töredékei.

Hová tűntek az ősi dalok, amelyeket az első európai költő, Orpheusz énekelt, s amit értett ember és állat is, amiben ember és természet még egy volt? Elfelejtettük.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/2. számában jelent meg január 10-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/2. számban? Itt megnézheti!