Alduna

Ma bemegyünk Orsovára vásárolni, este ismerkedési főzés a vendéglátóinkkal, Julietával és Gigivel. Tegnap este Julieta gyönyörű verssort hozott össze a Google Translate-tel: olyan, mintha tudnánk egy életet. Elcsúszott-elferdült, tiszta költészet. 81 méterrel vagyunk a tenger fölött, Zsófi telefonján meg lehet nézni.

És már Orsován. Betonból van a katolikus templom. Hetvenes évekbeli, bátor és nem szép. A bejáratánál a Korona-kápolna, azaz a régi Orsova fő nevezetességének háromnyelvű emléktáblája. A furcsa templom fő nevezetessége viszont a freskó. Feltűnik rajta Lenin, John Lennon és a Ceausescu-idők román–magyar sztárpárja, Széles Anna és Florin Piersic színészek.

Hagymát, krumplit veszünk a dödölléhez. A piac a templom mellett, az épület előtt balkáni forgatag, kevés emberes, de intenzív. Az eladó a takarmánybolt kirakatában megigazítja a virágot. Olyan figura, akiből nem sok szépérzéket néznék ki, pedig nemhogy a virág igazi, az állítgatás is percekig tart, meseszép. Versbe való.

A séta előtt eszünk pár miccset, a babám azt mondja, álmában sem gondolta volna, hogy valaha ilyen helyen fog enni. A parkolóval érnek össze a műanyag asztalok, egy-egy kóbor kutya fölteszi az állát a mellettünk lévő székre, tőlünk 8 méterre a motort túráztatják. Kék dízelgőz, pofta buna! Az orsovai piac parkolójában lévő miccsező tényleg nem első randis helyszín. Nem hiszem, hogy rajta kívül bárki a világon eljönne velem ilyen helyre.

A régi Orsova mozgalmas, változatos házsorral, szállóval, hajózási hivatallal, lakó- és középületekkel ült ki a Duna-partra. Volt igazi, városias főtere, a mellékutcák pedig olyanok voltak, mint amilyenek Nagymaroson ma is láthatók. A házak és a part között széles, poros út, kivilágított gesztenyefasor, majd a lépcsők a vízhez. Ez volt a híres Dunasor. Minden második régi Orsova-képeslapon ez van (a többin vagy a Korona-kápolna, vagy a Freyler park névre hallgató főtér). A hatvanas évek végéig a Dunasoron állt a MAHART-iroda, itt állva adta karjelzéseit a legendás Ódry József, az al-dunai hajósok nagy tekintélyű forgalomirányítója.

A házakat a duzzasztás előtt lebontották, de a gesztenyesort nem vágták ki. Ma is megvannak a Dunasor fái. Tudom is, milyenek. A múlt nyáron a székelyföldi Bözödújfalunál jártunk, pont akkor, amikor egy építkezés miatt leengedték a tározó vizét a falu helyéről. Még látszott a régi patakpart mellett vezető fasor, a híd romjaival együtt. És hogy milyenek lesznek a fák, amelyek évtizedeket töltöttek víz alatt? Szép sorban álló halott, fekete fák.

A levegőben van, hogy sűrű vidék. Hogy nem pusztán díszlet, de szereplő is lehet a táj. Hogy ide gyakran járt a történelem. Al-Dunának nagyjából a Belgrád és a régi magyar–román határ közti Duna-szakaszt szokták nevezni. A magyar nyelvben korábban (a régiségben) egyben, kötőjel nélkül írták az Al-Dunát. A XIX. század végétől kezdett általánossá válni a kötőjeles verzió. Kétségtelenül az Al-Duna a helyes. De jóni legyen a másik a jó.

Jókai és Krúdy neve is összekapcsolódott a vidékkel, pedig egyikük se járt itt. A senki szigete ihletője sokak szerint az elsüllyedt Ada Kaleh-sziget (bár vannak esélyesebbek, az Ada-Kaleh például nem volt se lakatlan, se elfelejtett), az írót egy természettudós jóbarátja készítette fel a Duna-áttörésből. Krúdynak is elég volt a postára járnia. A 17-18 éves középiskolás az Orsova című lap állandó tárcistája volt másfél évig. A nyíregyházi tizenéves Toll Harczos álnéven írta tele a lapot.

A mai belvárosból gyaloghíd vezet egy mesterséges szigetre, aminek a jelen állapotában a világon semmi értelme. Van rajta egy lezárt épület, és bárhova lépünk, szemét. Jó, hogy nem este jöttünk, mert kiálló drótok is vannak mindenfelé. Bármelyik város éke lenne egy ilyen kis mesefélsziget, valószínűleg annak is szánták. Nincs rajta most semmi, fiúk bandáznak, üvegcserepek a járdán, méteres gaz, valaki bejött kocsival, szól a zene. Elhagyatott, pedig ez lehetne a város legnépszerűbb pontja. Igazi móló. Be-bevillanó Fiume- és Keszthely-képsorok.

Bekéretőzünk pisilni a városházára. A kismama az kismama. A portás mosolyogva beengedi, addig engem kérdezget, honnan vagyunk. Mutatja a névtábláját: Keresztes. Az apja nősült ide Székelyföldről. Azt mondja, gyakran volt a nagyszülőknél, és a gyerekkorában még tudott magyarul.

Kérdés, mit tekintünk a történelem értelmének: jelek hagyását, vívmányokat, művek, teljesítmények összességét, verseket, városokat, találmányokat – vagy hogy az emberek egyre jobban és könnyebben boldoguljanak. A régi város sokaknak talán csak egy korábbi lakást, munkát, környezetet jelentett, az élet korábbi helyszínét. Ezt az ember könnyen lecseréli. Ebből viszont következik egy nagy és gonosz ötlet. Amit Közép-Európában szépen meg is valósított mindenki, akinek eszébe jutott. Múlttalan népet kell kinevelni, kevesebb a gond. Nem fontos a régi város. Az áram a fontosabb, amit majd a vízerőmű termel, mert jobban élünk tőle. A régi város helyett meg majd rajzolunk egy szép, otthonos, vadonatúj múltat. Az ilyen nép könnyen irányítható, mert bátortalan lesz lelépni a felkínált szőnyegről, és gyámoltalannak érzi magát a másik múltban. Vagy egyenesen ellenséget lát benne.

Hazafelé a régi Jeselnica temetőjét láttuk az útról, közvetlenül a víz fölött. Magasan, a lebontott falu fölött lehetett a temető, így nem kellett áttelepíteni. Település, amiből csak a temető maradt.

Főzés piros kötényben. A pörköltnek a dödöllével való összehangolása, azaz hogy ne hűljön ki valamelyik, amíg a másik még készül, pánikszerű pillanatokat hozott. De jól sikerült. Mikor csináltak utoljára dödöllét az Al-Dunán? Gigi sorra fogja a halakat. Píszí, a macska az egyiket kikapja a vödörből, és a hátsó harmadát szép csöndben elkölti egy furnér szekrényajtó takarásában.

A feleségem szerint annyira megejtő, ahogy szeretem az édességet, hogy elérzékenyül tőle. Tényleg, néz, néz, és könnyes lesz a szeme. Szerintem meg az megejtő, ahogy szereti ezt bennem. Kérdezem Gigit, milyen házban laktak gyerekkorában. A válasz az, hogy normal. Ez azt jelenti, hogy nem blokklakás, nem panel. Szinte minden tárgyuk, köztük az összes családi fotó elveszett a bontás alatt, mondja. Ziua rea – mondom, rossz nap, és bólint.

(Részlet a szerző tavasszal megjelenő új könyvéből.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/4. számában jelent meg január 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/4. számban? Itt megnézheti!