A lehető világok legjobbika

Régen minden jobb volt. Kékebb volt az ég, és zöldebb volt a fű. Nem volt annyi autó. Nem volt internet. Sokat voltunk a szabadban. Kevesebb tárgyat birtokoltunk, mégis valahogy jobban éreztük magunkat. Nem volt annyi játékunk, ennek ellenére nagyon jókat játszottunk. Nem a képernyőt bámultuk egész nap, hanem egymással beszélgettünk. Ahelyett, hogy a kanapén fetrengtünk volna naphosszat, szaladgáltunk odakint. Ha játék közben megszomjaztunk, cukrozott üdítő helyett friss és jéghideg vizet ittunk a kútról. Nem kellett félnünk, hogy leégünk, hiszen az első napsütéses napoktól kezdve folyton a szabadban voltunk. Nem rohantunk, ráértünk, volt időnk mindenre. Isteni volt az a bödönből megkent zsíros kenyér. A tévében csak azokat a műsorokat néztük meg, amelyek érdekeltek, nem volt bekapcsolva naphosszat. A fociválogatott mindig kijutott a világbajnokságra.

A zenék is jobbak voltak: volt dallamuk, és a dalok szóltak valamiről. Sokat olvastunk. A boltokban valódi kenyeret lehetett kapni, olyat, ami napokon keresztül friss maradt. A filmek is szóltak valamiről. A vonaton és a buszon beszélgettek egymással az emberek. Sokkal közelebb álltunk a természethez, nem volt annyi mesterséges anyag, élelmiszer-adalék, génkezelés. Nem volt annyi baj a világban. A biciklit nyugodtan le lehetett a kocsma előtt támasztani, nem nyúlt hozzá senki. Mi a kaput sem zártuk be éjszakára. Késő este is nyugodtan végig lehetett menni az utcán. A gyerekek szót fogadtak. A gyerekek soha nem unatkoztak, mindig volt valami, ami lekötötte a figyelmüket. Volt idejük játszani és gyereknek lenni. Egyébként meg sokkal önállóbbak voltak. Én ennyi idősen már boltba jártam. Nem tettek autót a fenekem alá, egyedül mentem iskolába és délután edzésre. Ha vettünk egy mosógépet vagy egy porszívót, az tíz év múlva is működött. Amikor valami elromlott, megjavíttattuk, nem kidobtuk, és vásároltunk helyette másikat. A tévé, a rádió meg az újságok nem zúdították ránk nap mint nap a szennyet. Nyugalom volt, rend és kiszámíthatóság. Volt mindenkinek munkája. Mindenkinek volt hol laknia. Tudtuk, hogy mit hoz a jövő.

Az előző évszázad volt az emberi történelem talán legvéresebb korszaka. Két világháborúban mintegy 70 millióan vesztek oda. A XX. század folyamán maximális fordulatszámon működött a totális diktatúrák gépezete. Az általuk működtetett lágerekben további milliók haltak meg. A véleménynyilvánítás bármilyen formáját csírájában elfojtotta a hatalom, amely agymosó propagandájával befolyásolta a gondolkodást. A magukat demokratikusnak valló országokban eközben nem politikai akarat, hanem nehezen oldódó, évszázados, merev konvenciók kötötték gúzsba a hétköznapokat, és nem mellesleg gátolták az érzelmek szabad kifejezését és bizonyos dolgok megélését. A világ több ízben az atomháború szélén táncolt. Környezetvédelmi előírások híján a gyárkémények gátlástalanul okádták a füstöt. Egyes területeken savas esők estek. Az 1952 végén Londonra telepedett great smog például mintegy négyezer ember halálát okozta. Nagyjából ezzel egy időben a világ más, fejlett részein a gyermekbénulás rettegett járványa egész tömegeket kötött életük végéig vastüdőhöz.

A korábbi évszázadokban az emberi átlagéletkor alig néhány évtized volt csupán. Aki nem halt meg háborúban, az könnyen eshetett más erőszakos cselekedetek vagy éppenséggel betegségek, járványok, éhínség és természeti csapások áldozatává. A gyermekhalandóság elképesztő méreteket öltött, természetes volt, hogy a gyerekek jelentős része nem éri meg a felnőttkort. Aki valamelyik társadalmi rétegbe beleszületett, az nagy valószínűséggel ott is ragadt. Az is befolyásolta a lehetőségeket, hogy az illető milyen nemhez tartozott. A nők hosszú évszázadokon keresztül nem szólhattak bele érdemben saját sorsuk alakításába, jóval kevesebb joggal rendelkeztek, mint a férfiak. A zárt társadalmakban a kitörésre alig volt esély. Nem a képességek számítottak, hanem a születéssel szerzett előjogok. Kevesen tudtak írni és olvasni. A tanulás és a tudás egy szűk réteg kiváltsága maradt, ezért az embereket könnyen lehetett befolyásolni. A tudatlanság és a babona újabb és újabb áldozatokat követelt.

Ezeket a sorokat számítógépen írom. Ha valamit elrontok, egyszerűen kitörlöm, és mást gépelek be helyette. Ezt lényegesen könnyebb kivitelezni, nemcsak a kézíráshoz, hanem az írógépes pötyögéshez képest is. A végtelen számú javítás eshetősége ugyanakkor kétségtelenül figyelmetlenséghez és felületességhez vezethet. Nem beszélve arról, hogy a laptopom már eléggé csikorog. Javítani nem érdemes, valószínűleg előbb-utóbb vennem kell egy másikat. Ezt pedig műanyag szemét gyanánt kidobhatom. Odakint napok óta szürke az égbolt. Nem látni a napot. Talán az ausztráliai bozóttüzek füstje – amelyet felindultan és aggódva figyelt a világ, mihamarabbi cselekvést sürgetve – ért ide? A szmogtól hasogat a fejem. Egy erős fájdalomcsillapító bizonyára segít. Addig is, amíg hat, Voltaire regényfigurájára, Pangloss mesterre gondolok. Aki szerint ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Úgy értve, hogy mindig az, amelyikben momentán megpróbálunk élni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/5. számában jelent meg január 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/5. számban? Itt megnézheti!