A biztosítás

Édesanyám élete a család szolgálata volt, én egyszerű hátébé (háztartásbeli) vagyok, mondta nemegyszer, csendben tette a dolgát, mindig arra figyelt, mi feladat van aznap; zongoratanár volt, de nem tanított, néha leült, akadémiai vizsgadarabjait játszotta; hogy el ne felejtsem – magyarázkodott ilyenkor. Csak otthon, a családban gondolta fontosnak magát. Észre sem vettem, mennyi nyugalmat ad apámnak is, nekem is, nekünk élt, takarítás, mosás, főzés; három idegen nyelvben is kifogástalan volt, olvasásra mindig szakított időt, kezei közt német és francia regények pörögtek, szótárt ritkán vett elő, a közeli Lehel piacon, ahová naponta járt, nemigen csiszolhatta tudását.

Apám, a családorvos valahányszor rövid karácsonyi szabadsága után a hideg januári estéken betegkörútjáról hazatért, hátát melengetve a cserépkályhához támaszkodott, anyám letette a stoppolófát (épp nekilátott egy lyukas zokninak), és tudakolta: azonnal vagy később vacsorázzunk? Apa farkaséhesnek mondta magát, akkor anyám rákérdezett, a konyhában vagy idebenn? Apa majd’ mindig a konyhát választotta. Kíméletből. Mert ha a szobát, anyám friss abroszt rakott, tányért hozott, szalvétát hajtogatott, hétköznap is megadta a módját. Ez, bár nem panaszolta, fárasztotta, csak hétvégén vagy ünnepek estéin ettünk a szobaközép nagy asztalánál. Magunk voltunk, hárman, a család.

Újra január, borongós, párás, nemakarom-idő, az eltakarított tűlevelek magukkal vitték a december végi örömös lakásillatot, a szilveszteri könnyek elapadtak. Ideje a félretett mindenféle holmikat kézbe venni, rendet tenni, és e szándékba vonni lelkünk rendezetlen dolgait. Vendégjárás nincs, táncot vágyó ifjaknak a farsang ígér mulatságot, mi idősebbek itthon maradunk, rendezzük sorainkat; csekkek, levelek, postaládás hirdetések… iratgyűjtőbe vagy tűzre velük.

Életbiztosítás, 1956. június 11. Anyám negyvenöt éves volt, amikor aláírta. Kilencvenegy, amikor 2003-ban meghalt. Mindig mindenkiről gondoskodni akart, egyszer becsöngetett valami ügynök, anyám aláírt, ne okozzon a halála gondot, abból se legyen túl nagy ügy, miként semmiből, ami vele vagy általa volt.

A biztosítási papírokat évtizedek óta őrzöm. Ha évente egyszer, mint idén is, a kezembe kerülnek, a fájdalom mind erősebb; a gyász örök. És soha nem lesz könnyebb. Pszichológusok elfogadásról, feldolgozásról beszélnek – ugyan már. A biztosítást húsz éven át kellett havonta fizetni, aztán már díjmentesen érvényben maradt. A kötvény hátoldalán száraz számok, melyik évben mennyit ér a halál, fillérre kiszámolva táblázatokban. Anyám, hál’ istennek, valamennyi dátumot jócskán túlélte.

A jogutód biztosító csillogó fiókja, üvegajtó, éles fények, egyenblúz, sorszám, már semmi sem volt állami, a biztosító sem. Anyám elsárgult életbiztosítási kötvénye összecsődítette az irodistákat. Nézd csak, Gizikém, hát ez? A hátsó helyiségbe mentek, maga a vezető asszony jött ki, ehhez idő kell, uram, ezt ki kell számolni, az ön édesanyja huszonhat évvel élte túl az esedékességet (így mondta, emlékszem), az ügyet megküldjük a központba, az vidéken van, ott osztanak, szoroznak, mennyi jár, ez kábé hat hét. És annyi volt, valóban. Ez elég volt jószerivel az egészet elfelejtenem. Aztán a levél.

Tisztelt ügyfelünk! Édesanyja sajnálatos halálesetével kapcsolatos iratanyagot illetékességből Kárrendezési Központunk kapta meg. (…) Tájékoztatjuk, hogy a mai napon intézkedtünk 3821 (háromezer-nyolcszázhuszonegy) Ft szolgáltatási összeg átutalásáról az Ön nevére.

Nem hittem a szememnek. Negyvenhat év érvényes biztosítás után 2003-ban ennyit ért az én anyám. Halála vagy élete, mindegy. E csaknem fél évszázad alatt itt minden-minden megváltozott, testközeli világunk csakúgy, mint a nagy egész. Beleremegett néhányszor a bolygó. Csak a biztosítási apró betű megalázó cinizmusa maradt változatlan. Volt képük! Egyáltalán nem kellett az a pénz. Mégis kifogást emeltem; ezt komolyan gondolják? Magyaráztak, infláció, indexálás meg a szabályok… Ja, és mielőtt a pénztárhoz tetszik, a kötvényt itt kell hagyni, bevonjuk. Azt már nem! A kötvényt nem adom. A kötvény emlék, a miénk, a családé, őriztük évtizedeken át, még csak szamárfül sincs rajta, különben is értékes dokumentum, szocreál grafikai ritkaság, fejlécében a bűnös diktatúra címerével; sarló, kalapács, búzakalász, gyűjtők lecsapnának rá.

Idén, amikor sokadszorra kezembe vettem, elszégyelltem magam. Eddig ez sosem volt, csak a szomorú emlékezés. Most hirtelen erővel rám tört: miért hadakoztam? Miért akartam többet? Egyáltalán micsoda dolog az, anyám halálát pénzzé tenni? Mert ez történt, ne tagadjuk.

Most vasárnap megszabadultam az arcpirító összegtől. És lelkiismeret-furdalásomtól is. A pénzt alaposan felkerekítve a templom Caritas feliratú perselyébe dobtam. Biztos, hogy anyám is így akarta volna.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/8. számában jelent meg február 21-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/8. számban? Itt megnézheti!