„semmi nincsen új dolog
az nap alatt”
(Prédikátor könyve 1.9)
Anyám híres pogácsája, forrón ne edd kisfiam, megárt, 1956. december 31-én hajnalban sütötte, pompás illatra ébredtünk, kis tálkában félre a csúnyábbak. – Ezeket – mondta anyám – én bizony az esti vendégeknek ki nem teszem.
Apa december harmincadikán délelőtt végigjárta körzetének gondozott betegeit, mintha minden ugyanúgy volna, mint régen, de más volt; házak romokban, a lelkekben széttört remény, az emberek lassan ocsúdtak. A nagykörúton kirakodott néhány szilveszteri trombitaárus, szerpentint, konfettit tessék, a rádióban vidám műsor volt hirdetve, de a jókedv csak a felszínt kaparta.
Amikor apám előállt az esti vendégség gondolatával, anyám egyetértett. Talpra kell állni igenis, jöjjenek a barátok, mintha piknikre, mindenki hozzon valamit, anyám pogácsáját imádják, Kálmán zellersalátáját, Lilla asszony almás pitéjét, vagy Zita csokoládétortáját ugyancsak. A virslit Kollai hentes biztosra ígérte; doktorné asszony, bennem megbízhat, itt lesz a két kiló.
Apám K. István hegedűművész idős édesanyját havonta látogatta, ilyenkor a hölgy ünneplőbe öltözött, fekete alkalmi ruha, fehér vasalt csipkegallér, aranyláncon lornyon. A művész úr most nem volt otthon, próbára ment, a hangversenyzenekar első szólamában játszott, máskor apával, a műkedvelő hegedűssel örömmel kalandozott a muzsika világába, kottát néztek, lemezt hallgattak. Hogy apa most dél előtt ment, különös oka volt. A rádió mondta be, már október 24-én; Nagy Imre és Kádár János kéri Budapest lakosságát… este hattól reggel négyig ne tartózkodjanak az utcán, kimenési tilalom van. Később, december 23-án utcaplakát; a szovjet erők parancsnokságával egyetértésben a kijárási tilalom 22 órától hajnali 4 óráig tart.
Ez nem korlátozás volt. Nem is barátságos ajánlás. Ám véresen szigorú rendőri rendelet, statáriális hadparancs. A főváros utcáin járőrök, igazoltatás, éles fegyverek, éjjel is hallottunk puskaropogást. Én, a gyermek, nagyon féltem. Semmit sem értettem. Apa leült velem, nyugtatott. Minden rendbe jön, fiam. Anyám intette apát: – Még ha te vagy is a körorvos, éjjel nem engedlek. Van hivatalos ügyelet, autóval járnak, menjenek ők. Vagy a mentők.
Az orvosi körzet közepén laktunk, telefonja keveseknek, apáért sürgősségben mindig gyalog siettek. Felkapta a táskáját, és indult. Engem nappal sem engedtek az utcára. Igaz, hová is. Tanítás nem volt, bánta a fene, Pityu, házbeli barátom naponta jött, társasoztunk, ország-várost játszottunk, apám karácsonyra, ki tudja, honnan, előteremtett két gyönyörű játék autót, térden csúszva tologattuk, nyitható ajtók, az apró volánt forgatva a kerekek irányba álltak. Egyik autó barna, másik bordó, Pityu rendre a bordót választotta, ajánlottam, sorsoljunk, mert a bordó valahogy szebb volt. Így is az övé lett a legtöbbször.
Egyvégtében szólt a rádió, esténként átjött a harmadik szomszéd, Wollhard úr, a Szabad Európát hallgatni. Rövidhullám, sípolás, zúgás, szófoszlányok. Még most is zavarják! – háborodott fel Wollhard úr. Anyám besötétített, csak egy apró hangulatlámpa égett, a nagy csillár nem, még az kéne, hogy belőjenek. (Aztán belőttek. Kisebbik szobánkba. Puskagolyó a parkettán. A közeli utcasarkon volt lövöldözés.)
– A férjem itt hagyott a doktor úrnak két jegyet – mondta K. István hegedűművész felesége, holnap szilveszteri hangverseny a Zeneakadémián. A kijárási tilalom miatt délelőtt, fél tizenegykor. Beethoven lesz, Ferencsik vezényel. Apa tudta, anya másnap az esti vendégségre készül, csak egy jegyet kért. – Nem baj? – kérdezte otthon, anyám mosolygott: – Már miért lenne baj. Majd elmeséled, milyen volt.
Apa megrendülten jött haza. Mesélt, valóban. Az első szám az Egmont-nyitány. Akkorra már egybeforrt a forradalommal. Az állóhelyekkel zsúfolt nagyterem közönsége, nem csak a megszokott koncert arcok, azonnal értette, hosszú, tomboló taps volt. A befejezés: a 3. Eroica Szimfónia. Ennek második tétele gyászinduló. Marcia funebre. Amikor első hangjai felhangzottak, az emberek mintha parancsszóra, egyszerre álltak fel, úgy hallgatták végig. Nem csak a karmester szemében voltak könnyek.
Este szilveszterezni a vendégek idejekorán, a kijárási tilalom előtt megérkeztek, virágcsokor, palack bor, tudták, éjjel utcára nem mehetnek, az új év első napsugarát itt köszöntik. Éjfélkor mosolyos jókívánságok. Lilla asszony hangosan zokogott, egyetlen fiuk elment, táborban van Ausztriában. Apa régi slágerlemezeket rakott fel, foxtrott és keringő, később elővette hegedűjét, anyám zongorázott, nótázgattak, Kálmán érdes baritonját remegtette. Új hajnalt vártak. Türelmes, szomorú reménnyel.
Olvasna még Szenczi Tóth Károlytól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/16. számában jelent meg április 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/16. számban? Itt megnézheti!