„A munka méltóságteljes legyen.”
(Ferenc pápa imája, 2020. május 1.)
A rettentő terhet két ló húzta. A szenesemberek, ketten voltak ők is, felhajtottak a járdára, ott álltak meg. Hová vigyük, kezicsókolom. Apám a téli tüzelőt a közeli telepen évről évre márciusban rendelte, áprilisban szállították. Emeleti lakásunkban három kályhánkból egyet fűtöttünk, a többit csak ünnepnapokon.
Múlt század, hatvanas évek. Anyám kabátot kapott magára, kilakatolta a pincét. Egyik hórukk ember a platón kosaranként mért, a másik háton lecipelte. Félidőben cseréltek. A hajnali köhögtető ködben kézi lapáttal rakott roskadozó kocsi, a lassú vontatás, végül a pincébe hordó két izomember ereje is érdemel figyelmet, de most a lovak kínjairól szeretnék.
A rakodással egy óra alatt végeztek, megvolnánk kérem, itt tessék aláírni. Még felajánlották, svarcba’ eljönnek másnap este, helyre lapátolják az egészet. Felültek a bakra. Indulás! – mondta foghegyről a kocsis, szinte súgta, a lovak értik úgyis. Megrántotta a gyeplőt. A két állat nem mozdult. Néztek maguk elé, az is lehet, a széles pesti úttest forgalmára pislogtak, külön figyelemmel a zajos teherautókra mint konkurenciára. Ki tudja. Hangosabb lett a kocsis, ostort vett elő, először a levegőbe, aztán a két állat hátára suhintott, újra meg újra, azok minden ostorcsapásra összerándultak, a fájdalomtól verítékeztek, egyikük a járdára vizelt, a kocsis még durvábban ütlegelt, a lovak patájukat, mintha indulni akarnának mégis, az aszfalthoz csapták, a férfi egyre dühödtebben ordított.
A lovak nem indultak. Két hatalmas szobor, jól megtermett igavonó mindkettő. Azt a szomorúan emlékezetes tíz percet, mire mégis rászánták magukat, szörnyű élményeim közt tartom számon. A két ember versengve káromkodott, szájukból ömlött a vad durvaság. Tízéves voltam, anyám hiába vont el hamar, lakásunk ablakából láttam, mi történik. Aztán hangnemet váltottak, másképp próbálkoztak. A kocsis lemászott a bakról, cukrot kínált tenyérből, a két ló elé állt, nyakukat paskolta. Jól van no, hé te... Ráró, Sára, a francba is... csak el kéne indulni már! El is nevette, aztán a kocsi rúdját rángatta, értse a két ló, miről van szó.
Gyors szerepváltás: váratlanul a másik ember csapott hatalmasakat az ostorral, a lovak balra-jobbra moccantak, de nem indultak. Nem és nem. Akkor a kocsis pokrócot dobott a verítékező lovak hátára, visszaült a helyére, sóhajtott, ez hosszú nap lesz, van még négy cím, aztán késő délután vissza a telepre, és akkor jó, ha nem fognak ki valami akadékoskodó kuncsaftot, mint a múltkor, aki papíron strigulázta, hány a kosár. A durva ostoros parancs és a kedveskedő simogatás váltogatása volt-e hatásos, nem tudom, végül a két ló nekiindult.
Ha valakinek hatalmat adott az isten, kocsisnak a lovak, embernek emberek fölött, és nem bír a türelem, tisztesség és empátia erényeivel, a magából kifordult ostor pattogtatóval válik azonossá. Húzd meg – ereszd meg, egyik percben mosolyogj, másikban üsd-vágd.
Szociológusok szerint ez egyfajta vezetői munkamódszer. Szerintem nem az. Ez ócska kocsistempó. Pokolra vele. És nem is stílus. Ez maga a kóros, fékevesztett, primitív személyiség. A pszichológia az ilyen vezetőt autokratának nevezi, én szemét embernek. Mások hátán épített diadalmas karrierjét, amely gyakran magas pártfogókat sejtet, sírás, depresszió, alázatos mimikri egyszerre kíséri. Ha szót emelsz, le is út, fel is út. A mindenkit tegező újgazdag, aki a reggeli szolárium után három kisboltját naponta bejárja, helló, lányok, a zellert ne ide rakjátok, a hagymát ne kupacba, fésülködj meg, szívem, hogy nézel ki, körmöt nem lakkozunk, a kasszában tilos leülni, mobiltelefont használni, vécére csak, ha nagyon kell.
A fővárosi főrendező, aki szemébe mondja a hárító színésznőnek, amíg én itt vagyok, drágám, te tőlem nem kapsz szerepet; a másik, aki gerjedelmében nemcsak ajánlatot tesz, de testre megy: folyton benyúlkál; a színigazgató, aki üvöltözik, földig alázza színésztársait, kezdőt, hírest egyformán; a hivatalvezető, aki fenyegetőzik; a home office-ban is 8 óra a munkaidő, különben kirúgás; a főorvos, aki hisztérikus dühében üvöltve falhoz szorítja az asszisztensnőt, a sebészprofesszor, aki orvosát egyetlen reggeli késésért négy hétre kizárja a műtőből; az edző, aki gyermek sportolóit pofozza; a vállalati igazgató, akinek minden körlevele megtiltommal és elrendelemmel kezdődik; és az örök klasszikus, az egykori néphadsereg öregbakája, a kis senki őrvezető, az újoncszívatás laktanyabajnoka. Guggoló ügetés, vécépucolás, éjjeli riadó.
Soroljuk még? Ezek mind gátlástalan, pöffeszkedő despoták, hihetetlen, milyen sokan vannak. Mindig nyerésre állnak. A kiszolgáltatottak rettegnek, helyüket féltik, otthon asszony, férj, gyerek, törlesztőkamat... tehetetlenül szenvednek. Jobbára szavuk sincs. A lovak legalább néha megpróbálják.
Ez a tárca eredetileg a Magyar Hang 2020/20. számában jelent meg május 15-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/20. számban? Itt megnézheti!
