Végzős gimnazista voltam, rajongtam Camus-ért és Sartre-ért, és azt hittem, hogy értem az egzisztencializmus lényegét. „A háromlábú macskával Velencében, a tengerparton, egy parkban találkoztam” – ez volt egyik akkori, vagyis majdnem harminc évvel ezelőtt írott novellám első mondata. Utána néhány, sűrűn telegépelt oldal következett, amelynek magva egy párbeszéd volt a háromlábú macska és énköztem. Természetesen életről, létről, szenvedésről és halálról. Mindarról, ami egy érettségi előtt álló és az egzisztencialista írókért rajongó fiatalembert foglalkoztatott.
Az egzisztencializmus azóta tovatűnt a mindennapjaimból, bár az ifjúkori dacból valami maradt még. Legújabban régi utazások fölidézésével vigasztalom magam. Az útirajz mintha lakatlan sziget lenne a műfajok tengerében. Holott ha már – remélhetőleg csak egyelőre – fizikailag nem annyira javasolt utaznunk, az emlékek még többé-kevésbé életben tarthatják a reményt.
A háromlábú macskával valóban Velencében, a tengerparton, egy parkban találkoztam, egy meglehetősen sűrű nap végén. Nyár volt, harminc évvel ezelőtt. A határok csak nemrégiben nyíltak meg, de mi máris tódultunk kifelé, hogy lássuk, amit addig nem mindenkinek lehetett. A távolságok összementek, immáron Bécsen túlra pislogtunk, eljött a buszban alvós villámutak kora. A slágercélpont akkor épp Velence volt. Az egész olyan egyszerűnek tűnt, akár csodálkozhattunk is volna, hogy addig nem történt ilyen.
Az ember péntek délután fölült a buszra, amely Ausztrián keresztülhaladva másnap kora reggel Velencébe ért. Szombat este fordított menet ugyanígy. Az árra nem emlékszem, de feltételezhetően nem lehetett annyira drága. Az osztálytársammal, Zolival két hetet dolgoztunk előtte a megyei kórház kertészetén, diákmunkán, és a nem olyan vaskos fizetés fedezte a hirtelen ötletből eredő kiruccanás költségeit. Igaz, csak szűken. Ugyanis nem sokkal a megérkezést követően – mindjárt az üzletek nyitásakor – vásároltam egy Beatles-lemezt, aminek következményeként egyrészt úgy jártam végig Velencét, hogy a hónom alatt folyamatosan a Magical Mystery Tourt szorongattam féltve, másrészt meg onnantól fogva kénytelen voltam a hazulról hozott maradék szendvicsre és kekszre, illetve a városban szabadon fellelhető vízcsapokra hagyatkozni.
A lemez árára is emlékszem: 15 000 líra volt. Azért maradt meg ennyire pontosan bennem, mert ez volt az első alkalom, amikor élesben próbálhattam ki iskolás angoltudásomat. Igaz, amikor az eladótól megkérdeztem, mennyibe kerül ez a csoda, elsőre félrehallottam, mire ő éles hangon kiigazított: nem fifty, hanem fifteen thousands. Ez így viszont pont jó volt arra, hogy megvegyem a lemezt, és egyben átéljem a kelet-európai turisták csóróságát a nyugati turistafellegvárban.
Velence nagyjából olyan volt, amilyennek a könyvekben olvasottak nyomán elképzeltem. A Szent Márk tér is megegyezett azzal, amit azon a képeslapon láttam, amelyet pár évvel korábban panelszomszédjaink, egy nyugdíjas tanár házaspár hozott egy IBUSZ-utazásról – saját kezűleg kézbesítették, mert bélyegre odakint már nem akartak költeni. Paloták, lagúnák, hidak és gondolák. Na meg az egymással versenyt kéklő égbolt és a tenger. Utóbbin akkora hajók, amekkorákat azelőtt csupán a tévében csodálhattam meg. Se vaporettóra nem ültünk, se a dózsepalotába nem mentünk be, ilyesmire megint csak nem volt pénzünk. Délelőtt még bolyongtunk a városban, a délutánt viszont már azzal töltöttük, hogy hol erre a padra, hol amarra roskadtunk le.
Ekkor találkoztunk a háromlábú macskával. Akkor épp egy meglehetősen elhanyagolt parkban telepedtünk le, a tengerparton, de távol a turistalátványosságoktól és a már akkor is hömpölygő tömegtől. A kukák és környékük tele voltak azzal a szeméttel, amelyet a halászhajókból szórtak ki, és amelyben megbújt néhány jó falat lehetősége, úgyhogy a zörgő és bűzös hulladék körül váltakozó kimenetelű küzdelem alakult ki a sirályok és a macskák között. Utóbbiakhoz csapódott a háromlábú macska, aki viszont az esélytelenek nyugalmával figyelte az állóháborút, én pedig a szomszédos padon ülve, a lemezemet szorongatva és a kialvatlanság okán el-elszenderülve párbeszédbe elegyedtem vele az élet kilátástalanságáról, fájdalomról, beletörődésről, emberségről és egzisztencializmusról.
Hogy már ott, azokban a villanásnyi alvásfoszlányokban megálmodtam-e ezt a dialógust, vagy inkább pár hónappal később, a Camus-re erősen hajazó novella írásakor ötöltem ki, utólag nem tudom megmondani. Mindenesetre azóta is, amikor Velencére gondolok, rendre eszembe szokott jutni a háromlábú macska is. Később újra meglátogattam a Tengerek Királynőjét, ám az akkor szerzett benyomások se tudták feledtetni eme első utazásnak és különösen e bizonyos nap végének az emlékeit. Persze, meglehet, ennek pusztán az az oka, hogy az ember újra meg újra szeretné megtalálni a fiatalkori énjét. Azt, amelyik ott ül egy szétesőben lévő vízparti padon, és mindenáron meg akarja érteni az életet. Az a régi novella a háromlábú macskáról mellesleg már nincs meg. Egyszer, egyetemista éveim alatt elégettem a konyhai mosogató fölött az összes addigi művemet. Ha már Kafka nem lehettem.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/21. számában jelent meg május 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/21. számban? Itt megnézheti!
