Reggel sokként ér a cégnél, hogy nem működik a kávéautomata, mindenki azt beszéli, hogy begyűrűzött a kávétermesztők sztrájkja, a mai napot így kell kibírnunk, később felszabadítanak pár elfekvő készletet. Egy sráccal az elszámolásról azt fejtegetjük, hogy a végén át kell állnunk valami extra erős kínai teára, és a liftekhez érve vesszük észre, hogy nem működnek. A szűk lépcsőházban csúcsforgalom alakul ki, olyan emberek válla ér egymáshoz, akik még sohasem találkoztak, legfeljebb e-mailben – á, helló, mondja nekem valaki, talán az az új lány a bérszámfejtésről, aki cicás képeket szokott küldeni, de lehet, hogy valaki, akivel egy meetingen láttuk egymást, talán a legtávolabbi sarokban ült.
Felcaplatok az ötödikre, ez a pólós részleg – itt nincs nyakkendő vagy öltöny, maximum ing –, olyan hasonszőrű futrinkák dolgoznak itt, mint én. A fakkokban élő kis biorobotok viszik be az adatokat a folyó évi eredmények tudatában, számításokban jósolják meg a jövőt, zsizsegnek a táblázatkezelő szoftverek, hörögnek a printerek, karácsonyi fűzérként villognak a monitorok... de ma semmi. A bokszok üresek, az asztalok eltűntek, vele együtt az a pár személyes dolog – rágósdoboz, dugi képregény, ha van öt perced olvasni –, a kollégák a fakkjaikban várakoznak, mintha tudnák, hogy mi következik.
Karelt, a cseh adathuszárt kérdezem, hogy mi van, mutatja az elválasztó falra tűzött memót – mindenki várakozzon a munkaterületén a következő utasításig. A hátizsákot a sarokba dobom, és beállok középre. A főnök irodájából nézve szép sorminta lehetünk – eddig a fejünk búbját látta, most pedig deréktól fölfelé is. Jé, a hárommal messzebb ülő – sosem tudom a nevét – milyen duci fickó!
A főnök jobbkeze, az a morcos, magas angol közben neveket olvas: köztük vagyok én is. Húszan követjük a sötét folyosón, a társaság felét máshová rendelik, minket kirúgnak, ők maradnak, lehet, hogy ez a radikális létszámleépítés, amiről a kávégépnél zsongott a plebejus réteg – de akkor miért működik még a belépőm? Az alagsorba érünk, meglepetésemre itt vannak az asztalaink. Felismerem a rágósdobozt, a képregényem azonban a papírkosárban landolt, erős kritika, hogy két táblázat között ne nézegessek szuperhősöket. Az angol beállít minket az asztalunk elé, mindenkinek kioszt pár grafitceruzát, jegyzettömböt, számológépet, majd kiáll középre, és ordibálni kezd.
Nézek Karelre, aki közvetlen mellém kerül, és próbálom kitalálni, hogy mi a téma, de nem értünk semmit. A kisfőnök a piacok összeomlásáról vizionál, közben grafikont húz a táblára, amelyből az következik, hogy bődületes krach várható. Karel már számol, én is elkezdem, aztán a cseh leül, én állva folytatom, magával ragad a közeledő sötétség, a pénzügyi csőd víziója. Én fél másodperccel Karel előtt emelem a kezem, kettőnk eredményét felírja a táblára, nagyon kicsi az eltérés, talán hibaszázalékon belül vagyunk.
De mindkettőnket megelőzött egy árnyékban megbújó alak, Karellel hiába meresztjük a szemünket, ki a bajnok. Virtuóz számítása még a miénknél is jobb, telitalálat, Karel felemelt hüvelykujjal jelez a sötétség felé. Páran előjönnek néhány irreális eredménnyel, nevetséges, mert a cég jövője is múlhat ezen. Aztán a kisfőnök aláhúzza a rejtőzködő alak eredményét, és kisiet.
Hirtelen recsegő rádió hangja szól, a tőzsdei számokat sorolja, Karellel lélegzetvisszafojtva hallgatjuk, hogy kinek a számítása lesz közelebb, de akkor marad abba, amikor beolvasnák a legfontosabbat. Aztán csend. Csak félénk pillantásokkal kommunikálunk, mintha ez az egész már a vég lenne, talán kinn már egymást ölik az emberek, söprik a pénzt az utcákon, mert ha csak az én számításom jön be, itt kő kövön nem marad. Épp pusmogni kezdenénk, hogy mi lesz, mikor befut az angol – a csoport másik felét hozza. Minket kiterel, a legjobb kalkulátor előttem megy, és a folyosó fényeinél rájövök, hogy kicsoda: a főnökünk. Még sosem láttam őt ilyen szögből, csak szemből, ahogy minket néz a kis üvegkalitkájából. Sosem mozdul ki, nem is értem, hogy mit keres itt közöttünk, és az sem segít, hogy hátrapillantva Karel értetlenkedő tekintetével találkozom.
Kiterelnek minket a hátsó udvarra, ahol a társaság csoportokba tömörül. A főnököt mindenki kerüli, pedig nem öltönyben és nyakkendőben van, mint mindig, hanem egyszerű, céges pólóban. Talán lefokozták, az összeomlás az ő felelőssége, hogy nem látta előre az elkerülhetetlen közeledését.
Feléje indulok, épp elnyomja a csikket, amikor mellé érek. Félve néz fel, mint aki azt várja, hogy megint ráhúznak egyet, hogy ahová kerültünk, az miatta van. Megkönnyebbül, amikor nem esem neki, mondom, hogy remek számítás volt, hiányos adatok alapján ennyire jól kiszámítani az összeomlást a legjobbak érdeme. Biccent, halkan megköszöni a figyelmességemet, a nevemet elvéti – Johnnak hív, de ő kettővel mellettem ül. Nem szólok, mert nem az a feladata, hogy mindenkit névről ismerjen, hanem hogy a céget a felszínen tartsa a krízis idején, de ez most nem sikerült. Felpillant az épületre, talán azon gondolkozik, milyen szerencse, hogy megtartották, és nem kell fejest ugrania a kilencedikről.
Közben kiterelik a másik csoportot, épp John megy el mellettem, csodálkozva mutat a főnökre, de nincs időm elmagyarázni neki, mert már visznek minket tovább. Az eszközraktárba megyünk, ahol le kell adnunk a vállalati mobilunkat, kétségbeesetten adatokat és fotókat törlünk, akinek volt szolgálati autója, annak a kulcsát is ott kell hagynia. Valakin számon kérnek egy éttermi számlát, a hölgy sírva fakad, és visszafizeti a munkahelyi vacsora árát. A legrosszabb idők jönnek. Fejek hullanak, öltönyösből is pólós lesz.
Hazafelé egy villamoson utazom a főnökkel – a hátsó sorban ül, lehajtott fejjel, magába roskadva, egy múló pillanatra azt gondolom, hogy meghívom egy sörre, aprót keresek, de mire összeszedem magam, leszáll. Egy olcsó motel ajtaja mögött tűnik el, elvették a szolgálati lakását is. Egyszer fenn, egyszer lenn, és ez a lenn még éjszaka sem hagy aludni. Másnap kialvatlanul érkezem a céghez, csüggedten, hogy talán az utolsó nap, amikor mindenki kézhez kapja a felmondását, de a kapun túl minden rendben valónak tűnik.
Van kávé, a liftek működnek, az íróasztalom a helyén, rajta a rágósdobozzal, a főnök fejét látom az üvegkalitkában, az angolnak ad át valamit. Karel már a helyén, a fejét rázza, hogy ne kérdezzem, a táblázatkezelők zsonganak, a printerek hörögnek, a számadatok a tegnapinál sokkal jobbak. A gyors kalkulációm szerint stabil a helyzet, lefelé mutató tendencia nincs a láthatáron. Épp akkor kapok be egy rágót, amikor megjelenik mellettem az angol – kimérten várja, amíg felállok. Egy nyomtatott oklevél van a kezében – a tegnapi érzékenyítőtréning győztesének, kiáltja hangosan. Mindenki tapsol, még a főnök is elmosolyodik az üveg mögött. Karel füttyent, John rikkant egyet, ezalatt a kisfőnök közelebb hajol – csak lassan a lazsálással, mert bármikor beüthet az a krach – mondja, és megvillantja a képregényem címlapját az oklevél alatt.
Pár perc próza rovatunk további tárcáit itt olvashatja!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/3. számában jelent meg január 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/3. számban? Itt megnézheti!
