(Ezek a miniesszék halottakról szólnak, akik jó vagy rossz szerepet vittek az életemben. Sorozatot írok róluk).
Úgysem érti még a gyerek. Csak tízéves múltam, amikor ezzel a jelszóval elvittek engem is a Bakaruhában vetítésére az Urániába. Egy centiméternyi ruhátlanságot sem lehetett látni a filmben. Sőt az ágyjelenetben a nyakig öltözött női főszereplő állítólag még egy pluszpokrócot is magára csavart a kor legnépszerűbb amorózójának karjaiban. Erdélyi erkölcsöket hozott szűkebb hazájából, ahonnét a pesti filmgyártásba érkezett, s szinte egy hét leforgása alatt sztár lett.
Gyönyörű volt. Tehetséges volt. Ezekhez a megállapításokhoz szemernyi kétség sem fér.
Meg is kapta érte a büntetését – ártatlanul. Belekeverték a nevét egy politikai botrányba. Ocsmány szállóige járta akkortájt a fővárost. A magukat bennfentesnek vélő, hozzá semmiben sem mérhető figurák kezdték szajkózni olcsó rigmusba költött nevét. A mai napig nem tudni, miért került a hazai szélsőbal bosszúhadjáratának szereplőlistájába. Sejteni lehet csupán. Még az is feltételezhető, hogy kolléganői bosszú állt a háttérben. A hatvanas évek elején megszavaztatták a közönséget, ki a legszebb színésznő szépséges Magyarhonban. Ő nyert. Mint később kiderült, mégis veszített.
Játszottak a mozik akkoriban egy rég feledett mozgóképet, amelyben a dizőz fekete lemezekbe öltözötten, azaz vetkezetten dalolt egy asztal tetején. Az elvtársi fantázia, a Moszkvába jelentgető „munkásellenzék” csökött agyú korifeusai ezt színezték tovább, s vetítették a magyar filmvászon legszebb hölgyére. Talán féltékeny vetélytárs(ak) is állt(ak) a hírverés sodrában.
Pár évig vonszolta lelki terhét, aztán a hatvanas évtized végén visszavonult. A pitiáner visszaélésért elítélt vendéglátós, az Ónodi ügy fővádlottja leülte, amit kirótt rá a bíróság, szabadult, s később még erkölcsi győztesnek érezhette magát. A színésznő viszont menekült a pályáról, évekig önkéntes lemondásban tengette napjait. Azért figyelt a világra, amelyik kizárta őt a szakmájából. Mikor egyszer írtam róla, elmesélve méltatlan meghurcoltatását, felvette a telefont, és köszönte szépen, hogy akadnak még, akik nem felejtették el.
*
Duci bácsi – csak így hívtuk magunk között az uszodában, miután láttuk őt Andrássy Gyula gróf filmszerepében. A Lukács férfi medencéje melletti kabinsorból végigsétált a tekervényes folyosón a zuhanyozók felé, s közben ismerősnek, ismeretlennek, mindenkinek köszönt. Küzdött a kilóival, de nem hízott el. Azért járt úszni, a hidegebbik medencében rótta a hosszakat, olykor Garas Dezső vagy Kern András nyomában. A zuhanyzóban meg sztorizott a javából. Mindenki szerette, nemcsak a színpadon, civilben is. Talán azért, mert nem nappali színész volt; csak este héttől tízig játszott a Nemzeti Színpadán, a Blaha Lujza téren, a Nagymező utcában, majd a Hevesi Sándor téren. Ott felejtették, Agárdival, Bessenyeivel, Lukács Margittal őket. Nem kellettek sem „vizes” színházalapítóknak az új Katonába, sem a Duna-partra költözőknek a még újabb Nemzetibe. Sebaj, ő azért maradt, aki volt.
Többórás életútinterjút készítettem vele. Sétáltunk a Pestre néző bástyasétányon, ültem vele a Várszínház öltözőjében, ahonnét mostanság még egy ideig (ki tudja, meddig?) kormányoznak minket. Folytatásokban jelent meg a beszélgetésünk, mindenről. Épp csak szívügyekről nem. Azt mindenki úgyis tudta. Ismerőssé lett a sztori a francia színésznőről meg róla, a távszerelmükről, miközben Pénelopé hűségeskedett itt, Pesten. Azaz egy budai villában. Van ilyen. Se szakítás, se válás, se tányértörés odahaza. Hűség és szeretet. Hűség a hazához, hűség egy kultúrához, hűség egy színházhoz, hűség egy vagy két nőhöz – csak másképp. Így is lehet. Vagy mégsem? Ő legalább megpróbálta.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/23. számában jelent meg június 5-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/23. számban? Itt megnézheti!
