Jaj, író úr, de jó, hogy látom, már akartam írni magának, megszerezni a postacímét vagy az e-mailjét, vagy a telefonját. Nem háborgatni akartam, nem vagyok az a fajta nő, aki rászáll a híres emberekre. Olyan sem, aki gyűjti a híres emberes szelfiket, engem nem ilyen fából faragtak, másik generáció vagyok, más az értékrendem, ha érti, mire gondolok. Csakis azért akartam volna keresni, mert elmesélném az életemet, maga megírhatná, egy kazal pénzt kereshetne vele, bár tudom, hogy a pénz nem minden. Csak olyan érdekes, tartalmas, szép gyerekkorom volt, hogy ha én azt elmesélném, amikor sok időnk lesz, szóval az egy szóváltoztatás nélkül megjelenhet nyomtatásban, imádni fogják, ritka az ilyesmi, falnák az emberek.
Bár elég hosszan megy még a vonat, bele is foghatok. Vallja be, felcsigáztam a kíváncsiságát, látom a szemében a vadászszenvedélyt. Nem kéretem magam, csordultig vagyok élményekkel, néha éjszaka is felébredek, és nem tudok visszaaludni, sorjáznak előttem a gyerekkorom képei, micsoda gazdagság, suttogom, nem lehet eléggé hálát adni érte, és csak nagy sokára nyom el az álom.
Egy csodás kisvárosban születtem, olyanban, amilyennek a kisvárosokat elképzeljük, utcák, utcácskák, az utcákon fasorok, nagyon hangulatos város, ódon polgárházakkal és polgárokkal. Olyan polgárság volt itt, amely már évek óta él ebben a kisvárosban, itt született a dédnagyapjuk és dédnagyanyjuk, a nagyapjuk és nagyanyjuk, az apjuk és az anyjuk, itt születtek a gyermekeik, az unokáik, és itt születnek majd meg a dédunokák is a maguk idejében. Mindent a maga idejében. Ilyen kisváros volt ez. Mint a mesében. Rengeteg szép hagyománnyal. Mindenki pont ugyanúgy élt, mint az ősei, az ükszülei, a dédszülei, a nagyszülei, a szülei, csak a tárgyak változtak közben, csak a történelem zajlott a maga viharaival, de itt mindenkinek a gyerekei, unokái, dédunokái is pontosan úgy fognak majd élni, ahogy ő maga élt. Hát ilyen érdekes egy kisváros volt, mint a mesében. Tele tiszteletre méltó tradíciókkal.
Télen például mind egyaránt megünnepeltük a karácsonyt. Ezek olyan szép régi karácsonyok voltak még, nem mint a maiak. Karácsonyfát vettünk, feldíszítettük, izgalommal vártuk a napját, és megajándékoztuk egymást. Azok a csillogó gyerekszemek! Azt hiszem, mindenki ilyen gyerekkorra vágyik. Képzelje, tavasszal meg jött a húsvét, és mindenki a húsvétot ünnepelte. Nyuszikát is kaptunk, hófehér nyuszikát. Tudja maga, milyen édes egy ilyen piros szemű, hófehér jószág? Kis szőrgombóc. Szimatol. Bajsza van. Hát ilyen különleges helyre születtem, ahol húsvétkor nyuszit kaptunk ajándékba. Mindenki erre vágyik, nem?
És az én édesapám! Csodálatos ember! Talpig úriember, a régi, gerinces fajtából. Sosem hátrált meg, sosem tántorodott meg. Lett volna rá alkalma egy ilyen viharos időszakban. Háború, ötvenes évek, ötvenhat, a történelem földrengései... De ő meg sem rezdült, csodálatos ember! Hogy mi volt a foglalkozása? A hivatalban dolgozott, számokkal vagy statisztikákkal, ilyesmi. De sosem hozta haza a munkát, mindig velünk foglalkozott. Nem olyan édeskedve, mint a mai apukák, csak megpaskolta az arcunkat, és megkérdezte, na, kicsim, mi újság. Sosem várta meg a feleletet, tudta úgyis, hatalmas szíve volt, érezte minden gondolatunkat. Ment vissza az íróasztalához, az ívekhez. A munkát sosem hozta haza, de az íveket igen, azokat pontosan kellett kitölteni, ahhoz nem volt elég a nyolc óra bent a hivatalban, ráncok képződtek édesapám homlokán, és körmölt, szigorú ember volt a főnöke, ne zavarj, kicsim, mondta, tudod, az ívek, nem szeretem, ha néznek ilyenkor.
Édesanyám fantasztikusan főzött, te jó ég, azok a levesek és azok a galuskák, sosem ettem olyan csodálatos leveseket és galuskákat. Anyám tudta a főzés minden csínját-bínját, még az anyukájától tanulta, ő pedig az ő anyukájától, az pedig a sajátjától, nemzedékről nemzedékre. A gyakorlati dolgokhoz nem konyított, krumplipucolás, húsaprítás, ezt Klárika végezte, akit könyörületből vettünk magunkhoz, nem, nem cseléd volt, isten őrizz, csak hálából elvégezte a házimunkát. Tudja, esze ágában sem volt férjhez menni, azt mondta, mi vagyunk az ő családja, nem tudná megszokni a kubikos Lacit, aki utána koslatott, akit anyám úgy utált a büdös bakszaga miatt, be sem tehette a lábát mihozzánk. Még mit nem! Szerencsére Laci elmaradt aztán, elvett valami kövér özvegyasszonyt. Haha, kövér özvegyasszony, jól elvannak, mondta anyám, és úgy nevetett, könnye csordult. Klárika is nevetett, neki is könnye csordult. Mi voltunk az ő családja! Főzéskor anyukám volt az agy, azok a levesek és galuskák, csodálatos finoman főzött! A többit elintézte a Klárika.
Ez annyira gazdag, ezt nem is lehet elmesélni, lehetetlen, azok a fények, mindig sütött a nap, kivéve, ha esett az eső, de akkor meg olyan zápor volt! És a kert, fák voltak benne, meg bokrok meg fű meg a Klárika virágai, anyám értett a kertészkedéshez, a Klárika folyton kapálgatott, gyomlálgatott, csoda volt az egész. Máris leszáll, író úr? Azt hittem, több időnk lesz, de kár! Nem adná meg a telefonszámát, hogy folytassam? És megenged egy szelfit emlékbe? Tudja, nem vagyok az az összefotózkodós típus...
Olvasna még Lackfi János tárcáiból? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/26. számában jelent meg június 26-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 26. számban? Itt megnézheti!
