Van Prágában egy kedvenc helyem. Tudom, most többen fölhördülnek, mondván, ugyan kinek nincs. Ez azonban nem egy söröző, netán azon belül egy bizonyos asztal, ahova a pincérek számolatlanul hordják a korsókat. Nem is egy antikvitás, avagy egy kevesek által ismert késő gótikus templom, netán barokk szobortalapzat. Hanem egy földnyelv a Kisoldalon, ahonnét pazar kilátás nyílik az Óvárosra és a Károly hídra. Nagyjából úgy, ahogyan az az illusztrációként szolgáló fotón is látható.
A képet két és fél évtizeddel ezelőtt készítettem, patetikusan mondva azóta vár megjelenésre. Azt hiszem, ma már bajosan tudnék ilyet fotózni. A földnyelvet azóta sokan fölfedezték. Legutóbbi prágai útjaim idején nem is mentem oda. Láttam a Károly hídról, mennyien állnak ott, a Moldva partján, és a város valóban felséges látványában próbálnak gyönyörködni. Már amennyire erre egymástól képesek. Sokáig én sem tudtam figyelni őket, elsodort a Károly hídon hömpölygő tömeg. A fotó tehát, mondhatni, archív, a szöveg első mondatát is múlt időbe kéne tenni: „Volt Prágában egy kedvenc helyem.” Több mint két évtizeddel ezelőtt. Azóta nemigen jártam arra, visszatartott, még inkább elriasztott az egymás sarkára hágó harsány turistahad.
A kifejezést, hogy Arany Prága, több mint három és fél évtizeddel ezelőtt hallottam először, egy Csehszlovákiába tartó társasút első perceiben, egy, a kirándulóbuszok hagyományos piros-fehér színeire festett Ikarus fedélzetén. Alighogy nekilódultunk, az idegenvezető máris nekilátott mikrofonnal a kezében a reánk váró szépségeket ecsetelni, és miközben áthaladtunk a Petőfi hídon, az elénk táruló látvány nyomán nem feledkezett el mindehhez hozzátenni, hogy igaz, hogy Arany Prága, de egyébként Budapest, Budapest, te csodás. Arany Prágából akkor amúgy végül jószerivel semmit nem láttam, lecsapott a társasutak egyik végzete, a csúszás a programban, és a másik is, amikor valaki eltéved, nem jelenik meg a megbeszélt találkahelyen, és mire megtalálják, már menni is kell tovább.
Prága fölfedezése számomra így majdnem tíz évvel későbbre jutott. Akkor ültem föl először a később számtalanszor ismerősként köszöntött Pannónia Expresszre. Indulás este a Keleti pályaudvarról, érkezés hajnalban a Hlávni nádraũira. Útközben meg lehetett csodálni a kivilágított Pozsonyt és Brünnt, sőt a vonat néhány évig megállt a megszokhatatlan csehszlovák határon. A vagonokat átlengte a kelet-európai vasúti szerelvények jellegzetes, fémes-zsíros ételszaga. Igen, kelet-európait írtam, noha a csehek talán tiltakoznának ellene, ők inkább közép-európainak mondják magukat, két szláv és két germán szomszéd között. Ennek ellenére, amikor első, Prágában töltött éjszakámon, egy külvárosi diákszállón órákra elment az áram, a recepciós hölgy emígyen hűtötte le izgatottan háborgó kérdéseinket: „Welcome to Eastern Europe”. Mintha nem tudta volna, hogy mi is onnan jövünk.
Prága akkor még kétségkívül kelet-európaibb volt, és többet is őrzött eredeti, bohémos romantikájából. Az Orlojtól tülekedés nélkül el lehetett jutni a Károly hídig, az Aranyművesek utcájába ingyen be lehetett menni, Husz János szobra előtt koccanás nélkül lehetett ugrálni a macskaköveken, Löw rabbi sírjánál el lehetett időzni egy kicsit anélkül, hogy elsodornának, a Vencel tér körüli mellékutcák önkiszolgáló éttermeiben pedig olcsó volt a knédli és a sült hús éppúgy, mint a kocsmák ragacsos asztallapjairól felhörpintett sör. Kafka akkor még nem pólókról nézett vissza melankolikusan, hanem olybá tűnt, mintha görnyedt alakja bármikor feltűnhetne valamelyik belvárosi utcasarkon, a középkorból itt maradt cégérek alatt. Az eredeti képmás is megvolt a Károly hídtól délre eső John Lennon-falon, és a Szent Vitus-székesegyház harcias vízköpőit sem takarták el az egymáson hullámzó és folyton összekeveredő turistacsoportok lemondóan elszánt idegenvezetőinek színes esernyői.
Mick Jagger hatvanadik születésnapjának másnapján a Rolling Stones Prágában lépett fel. A koncertet a Hradzsin mögött tartották, egy réten, és félő volt, hogy elmossa a városra lecsapó nyári vihar. Aztán másfél óra várakozást követően – amely alatt hol letakarták, hol levették a nejlont a mikrofonokról és az erősítőkről – kijött Václav Havel, és beszélni kezdett. Csehül, úgyhogy mondhatnám, hogy nem értettem belőle semmit – két kifejezést viszont igen, amiből a beszéd lényegére következtetni tudtam: svoboda (szabadság) és rock and roll. Néhány héttel ezelőtt, amikor az interneten belefutottam a járvány alatt készült prágai fotókba, ez jutott eszembe. Prága terei és utcái üresek voltak, lehetett látni a házakat, a beugrókat, a kapualjakat, amitől óhatatlanul is kicsit fiatalabbnak éreztem magam. Döbbenetes, hogy egy halálos pandémia árán kell viszontlátnunk régmúlt világunkat, ahova pedig szívünk mélyén vágytunk mindig is. Valahogy úgy, ahogyan én is annak a földnyelvnek a szabadságára ott, a prágai Kisoldalon, a Károly híd fölött és a Hradzsin alatt, szemben azzal a látvánnyal, amely mindnyájunké lehet, ha nem tülekedünk annyit érte.
Az Én Hangom mélyebb sorozat további írásait itt olvashatja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/25. számában jelent meg június 19-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 25. számban? Itt megnézheti!
