Más körülmények között talán felderítette volna a pályaudvar melletti téren népdalokat éneklő kórus, de most egyszerűen akadályozták csak a továbbhaladásban, pedig késésben érezte magát, és egyébként is előre rettegett az utazástól, amely, bár alig három óra, mégis taszítóan körülményesnek tűnt számára, akkor is, amikor még mindig magában bosszankodva felült a 11.35-kor induló Claudius IC 26. kocsijába, és helyet foglalt a jelzett vagon 68-as ülésén, és elhelyezkedett, és a kézitáskáját gondosan a maga melletti ülésre tette, hogy azt higgyék, foglalt, és kinyújtotta a lábát, és hátradőlt, és a pályaudvar mellett elhúzó, szirénázó konvojt látva arra gondolt, hogy mindjárt elindulnak, és szabadul ebből az istenverte városból, ahol egymást érik a kormányküldöttségek és a parádék, és az órájára pillantva látta, hogy még négy perc van hátra az indulásig, és addig akár megnézheti, hogy a felesége mit csomagolt az útra, elvégre azzal is telik az idő, és tulajdonképpen ehetne is, úgysem reggelizett, nem kell Kelenföldig várni mindenkinek, hogy a Fehérvárig tartó megszakítatlan és békés zakatolás eufóriájában tömje meg magát, és akkor a táska mélyére nyúlt, és ráfogott egy hűvös, megnyugtató csomagra, és az emlékek sztanioljából máris előkerült egész élete rántott húsos szendvicse.
Gyűlölte ezt az egészet. A hurcolkodást, a taxit, a rettegést minden állomáson, hogy mellé akarnak majd ülni, hogy odapakolnak, hogy a lábuktól nem tudja újra kinyújtani a lábát, hogy nincs büfékocsi, ott legalább kérhetne kávét, hogy az egyetlen jó, amiben bízhat, ami két percre rendbe teszi helyzetét a világban, az a kalauz, akinek azt lehet mondani, hogy „jó napot”, „tessék” és „köszönöm”, és aki sem többet, sem kevesebbet nem mond, mint ami ilyenkor elvárható, csak, hogy „jó napot”, „tessék” és „köszönöm”, és ha viccel is, az se tolakodó, mert nyolc vagont kell bejárnia, pénteki nap lévén, a hazautazó pesti egyetemistákkal és az ingázókkal együtt több száz embernél kell még lecsekkolni a menetjegyet, nincs ideje hosszan prózázni a nyomorról.
Gyerekkorában szeretett vonattal utazni. Akkoriban sok mindent szeretett, amit ötvenévesen már megvetett és rühellt, de nem tudta eldönteni, hogy azért-e, mert akkor nem volt az életről semmi tapasztalata, vagy azért, mert bizonyos dolgokról, például egynémely könyvről, gesztusról és gondolatról kiderült, hogy eleve hamisak, vagy lejárt a szavatosságuk, mint a párizsinak. (A parizert egyébként a mai napig szerette.) Igaz az is, hogy a gyerekkor történelmen kívüli idő. Minden hihető és mindennek érvényessége van, akár a Balaton vizén lebegő ócska strandlabdának is.
Eszébe jutott az anyja húga, aki kilencvenéves, és semmitől sem fél jobban, mint a migránsoktól, mert ha jönnek, majd mindent elpusztítanak, ami az élet, az ő élete volt, amit szépnek és igaznak lát, és igaza van, holott a szavak némely korokban többet ártottak, mint az átvonuló seregek, és ezen korok némelyikét ő maga is megélte, elszenvedte, most mégsem lát nagyobb veszélyt, mint az átvonuló seregek, a lebomló időben ez a bizonyossága marad, meg a gyerekkor, a vízen messze lebegő gumilabda, az ígéret, amit most az idegenek elsüllyesztenek. Tulajdonképpen megértette az érzéseit, ezért nem is nagyon hozta szóba a politikát, ha meglátogatta, inkább szeretetteljesen bólogatott, miközben végig hallgatta félelmeit. Az ember legyen elnéző azzal, akit vagy amit szeret, a párizsi is jó, akkor is, ha régóta nem olyan („és már hús is alig van benne, fiam...”), mint amilyen harminc vagy negyven éve volt, amikor még ő is szerette a vonatozást.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/28. számában jelent meg július 10-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/28. számban? Itt megnézheti!
