Skóciában, a Glasgow melletti Paisley-ben jártam először plázában, huszonkilenc évvel ezelőtt. Az a nyár talán nem volt annyira meleg, mint a mostaniak, noha ezt akkor még nem tudtuk, az idő többé-kevésbé ugyanúgy fülledten és nyirkosan telt, mint ahogy ugyanúgy forró napokról szóltak az egynyári slágerek. Skóciában persze tankönyvízűen hűvösebb volt, fújt a szél, kövér esőfelhők borították az eget. Nem lepett meg, tanultuk az iskolában, hogy Britanniában így megy ez. Nemcsak földrajzórákon esett szó róla, hanem angolórákon is. Talán mi voltunk az első évfolyam, amelyiknél végre kimondva és elismerten is nagyobb hangsúlyt fektettek az angolra, merthogy az a jövő, az oroszt egyelőre felejtsük el. Hallgattunk az intésre, a tanárokkal együtt, különben is, ezt a szeletkét volt a legegyszerűbb elfeledni az elmúlt negyven évből. John Lennon, Kurt Vonnegut és Madonna nyelve eleve mindnyájunkat jobban érdekelt.
A skótokkal viszont megtapasztaltuk, hogy az angol másként szólhat, mint az iskolai magnószalagokon. Az előző évben ők voltak nálunk, és beletelt némi időbe, mire hadarásukból és az elharapott szótagokból ki tudtuk hallani az általunk állítólag ismert és tanult szavakat. Kamaszosan mulattatott is a dolog, ahogy például a church, pont a church szó kiejtéséből kispórolják az r hangot. Megmutattuk nekik a szovjet katonákat, amint a ZIL khakiszínű ponyvája mögül szokatlanul megszeppent dacossággal kinézve tartanak a megyeszékhely pályaudvara felé. Egy évvel később, amikor – a hivatalos megfogalmazás szerint – a két középiskola együttműködésének köszönhetően mi utaztunk Skóciába, már kivonult tőlünk a Vörös Hadsereg. Hál’ istennek, ugyanis egyes vezetői akkortájt éppenséggel azzal voltak elfoglalva, hogy megpuccsolják az utolsó szovjet pártfőtitkárt. Közben meg az évtizedeken át egyfajta mintaállamnak tekintett déli szomszédunknál kezdett elszabadulni a pokol. A történelem malomkerekei tehát azon a nyáron is rendületlenül őröltek tovább, és pozdorjává zúzták a múltat, annak ellenére hogy egyesek megpróbálták időnként megállítani, sőt visszafelé tekerni őket.
Ám számunkra mindez addigra olyasmiként hatott, mint amikor a színdarab szereplői mögött folyamatosan cserélik a díszleteket. Megszokhattuk az elmúlt évek alatt, hogy legalábbis a mi fertályunkon gyökerestül kifordul a világ, és érvénytelenek lesznek a generációkon keresztül érvényesnek hirdetett tézisek. A skótoknál ez másként ment, ott lassabban és kiszámíthatóbban alakultak a dolgok. Nem csoda, hogy érdeklődve figyelték a vadkeletről érkező vendégeket. Nem ugyanaz a társaság volt, mint amelyik nálunk járt, közben évfolyamot cseréltek, kerestük az ismerős arcokat, nem láttuk sehol, de legalább most már megértettük a beszédüket. A szállás részben Paisley egyik, a nyárra kiürülő középiskolai kollégiumában volt – egyágyas szobában, a mi kollégistáink nagy csodálkozására –, részben családoknál.
Akik egymással versengve próbálták megismertetni a technikai civilizáció csodáit az Isten háta mögül odalátogatókkal. Jó, azt még betudhattam úgy-ahogy tréfának, hogy megkérdezték, miért nem hoztuk magunkkal az otthon viselt turbánt. Azt viszont tényleg csak azután hitték el, hogy nálunk is van tévé, nem kell bemutatni a működését, hogy az egyik adón kezdődött a Dallas egyik epizódja, és felismertem a főcímzenéről. Igaz, kései epizód volt, ott már a vége felé járt, Bobby sötétfekete hajában már ezüstpor csillogott, nálunk meg még csak alig kezdődött el, de mégiscsak civilizációs kapcsolódási pontot jelentett.
Hogy mit láttunk Skóciából? A felföldet és Nessie-t nem, Glasgow-t és Edinburgh-t igen. Valamint – talán cserébe a szovjet kiskatonákért – amerikai hadihajók kékesszürke körvonalait Greenock-nál, ahol a Clyde folyó az Ír-tengerbe ömlik. Nem mellesleg ez alatt a másfél hét alatt elfogyasztottunk tömérdek mennyiségű Mars csokoládét, dobozos kólát és hamburgert. A skótok az étkeztetést úgy oldották meg, hogy mindennap kaptunk pár fontot, amelyet aztán élelmiszer-boltokban és a McDonald’s-ban vertünk el. Utóbbi Pestre már megérkezett, hozzánk, vidékre még nem, mi egyelőre csupán a buciba gyömöszölt, tubusos mustárral és vegyes vágott savanyúsággal föltuningolt, klopfolt hússzeletet ismertük hamburger gyanánt.
A hosszabb-rövidebb, valutakeretes ausztriai és NSZK-kiruccanások után Skóciában néztünk először szembe a fogyasztás és a konzumlét mibenlétével. Mifelénk is volt úgynevezett nagyáruház, na de hát azt, amiben Paisley-ben jártunk, nem lehetett hozzá hasonlítani. Terek és lépcsőházak, árkádok és hidak, folyosók és zegzugok egyazon épületen belül, amelynek belsejét üvegtetőn keresztül világította be a kinti, természetes fény. A legkülönfélébb üzleteken kívül pedig kávézók, étkezők, villogó játékautomaták. Én, aki minden alkalmat, amikor odahaza anyám elcipelt egy-egy próbával egybekötött ruhavásárlásra, rettenetes nyűgnek éreztem, el se tudtam hinni, hogy van ilyen, hogy palotát lehet varázsolni a fogyasztás addig annyira hétköznapinak és átlagosnak tekintett cselekedete köré. Ráadásul ez a kisebbek közé tartozott. Keserédes késő kamaszkori emlék, a múltból tetten érhető jövőnk.
Az én hangom mélyebb sorozat további részei itt olvashatók.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/29. számában jelent meg július 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/29. számban? Itt megnézheti!
