Igazgató úr, itt van Vikunya – nyitott be az ajtón Pölös, a gazdasági mindenes, és egyből be is terelte maga előtt a vékonyka, kissé görnyedt, zsíros hajú és barázdált arcú embert.
– Áh, igen, Vikunya, de jó, hogy máris tudott jönni! – tápászkodott fel a tekintélyes méretű igazgató a kissé már erőtlenül moccanó irodai székből. Az asztala előtti, jóval szerényebb székre mutatott. – Helyezze magát kényelembe!
Az így megszólított, kis méretű férfi leült a felkínált helyre. A gazdaságis közben távozott. – Gondolom, Pölös már elmondta a lényeget magának. – Az igazgató, látva, hogy vendége semmit sem reagál, kis nyögés kíséretében visszahuppant a székébe. – Az ügy lényegét mármint.
– Igen, Pölös mondta, hogy nagy dobásra készülnek.
– Nagy dobásra? – emelkedett fel kissé ültében az igazgató. – Ember, ezzel színháztörténeti ősrobbanást fogunk előidézni. Maga meg én bevonulunk az örökkévalóságba – fejezte be a mondatot, és azzal a lendülettel elégedetten hátra is dőlt.
– Jó, de ez mégiscsak gyilkosság, nem? – kérdezte Vikunya.
– Jaj, ne adja itt nekem a moralistát – nézett rá megvetően az igazgató. – Az értékelés luxusát hagyjuk meg az utókornak. A gyilkosság az élet szférájában valóban jelent valami olyat, amiért büntetés jár, de a művészet szentélyében csupán a rítus, a nagyobb egész része, szükséges áldozat. Akár azt is mondhatnám, szent áldozat. Élet és művészet sosem látott egységbe fog összeolvadni nálunk, és ennek az egyesülésnek a halál lesz a habarcsa…
– Nem akarok a szavába vágni… – mondta még mindig halkan Vikunya, aki idegességében már félig lelógva ült a széken –, de a Marikát én régóta ismerem, még ha nem is találkoztunk már jó ideje. Azért ez így nem olyan egyszerű.
Az igazgató fújt egy nagyot, felállt, és az ablakhoz lépett. Nézte az épület előtti mellékutca forgalmát, közben Vikunya meg nézte őt. Majd megfordult, és rövid köröket leírva járkálni kezdett az asztala és a szék között, amin a másik férfi ült.
– Mondja, Vikunya, elégedett maga a művészi karrierjével? – kérdezte.
– Nem mondhatnám – felelte amaz.
– Nem is lenne oka rá – folytatta az igazgató. – Ha őszinte akarok lenni, magának már nagyon régen vége van, és ezen semmi nem változtat. De én most a legnagyobb ajándékot kínálom, amit egy színház igazgatója kínálhat. A hírnevet. Azt, hogy egy ország fogja figyelni magát!
– Igen, csakhogy ezért le kell lőnöm Marikát, aki nem mellesleg alattam járt a színművészetin, arról nem is beszélve, hogy ’74-ben együtt… szóval azért ez mégse mellékes, hogy úgy mondjam.
– Hagyja meg ezeket a keserédes régi történeteket az ivócimboráinak ott vidéken – csattant fel az igazgató. – Most végre olyat alakíthat, ami minden újság címlapján ott lesz.
– De Marika…
– Marika már egy élőhalott. Rákos. Érti, Vikunya, vége van. Saját maga egyezett bele, és higgye el, gondoskodom róla, hogy a lánya meg annak családja bőségesen kárpótolva legyen – közben fújtatva visszaült a székbe, és az asztalán heverő egyik golyóstollat kezdte ütemesen ki-be kapcsolgatni. – Marikáról fog beszélni az ország, ő sem jár rosszul.
– Csak éppen halott lesz…
Az igazgató hosszasan nézte a vele szemben ülő sovány embert. Színtelen hangon folytatta.
– Magát nem ítélhetik el. Meg fogják állapítani hivatalosan, hogy baleset történt. Vagy valaki szándékosan cserélte ki a pisztolyt. Majd a bulvárlapok kiderítik, hogy Marikának volt valami ellensége vagy törvénytelen gyereke, vagy mit tudom én. Maga visszatér a színpadra, még az is lehet, hogy meghívják valamelyik tévésorozatba, kellenek oda az ilyen hiteles, magyar arcok is. Marika helyett beugrik egy új színész, a népek pedig jönnek majd a darabra még hetekig hosszú tömött sorokban. Mindenki csak nyer ezzel az egésszel.
Ültek. Vikonya horpadt mellkasa sípolva emelkedett és süllyedt, szája száraz volt már a nikotinéhségtől. Az igazgató valahogy olyan gyengének érezte magát, valamiért az a kényszerképzete támadt, ha megszólal, a hangja mindkettőjüket agyonnyomja majd. Maga is meglepődött ezek után, mennyire halkan, szinte selymesen és lágyan jöttek ki a száján a szavak.
– Pénz, hírnév, végül is mit számítanak ezek, Vikunya – egy pillanatra megállt. – Mi ketten nagyon is jól tudjuk, hogy a legnehezebb döntést kell meghoznia. A művészi döntést.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/33. számában jelent meg augusztus 14-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/33. számban? Itt megnézheti!
