A kvasz, ha jól tudom, orosz eredetű, én viszont Ukrajnában találkoztam vele, tíz évvel ezelőtt, egy már akkor is szokványosnak mondható, klímaváltósan forró nyáron, amikor különösen jólesett ez a gabonából erjesztett, ízében sörre és limonádéra egyaránt emlékeztető ital. Öles, barna, műanyag palackokban árulták, elsőre azt hittem, hogy sör, egyik útitársam mutatott rá tévedésemre, miszerint a cirill betűs felirat nem a márka, hanem az ital elnevezése. Apropó, cirill betűk. Már odaúton ki tudtam böngészni a benzinkút újságpultjára kitett magazinok címlapjainak feliratait, másnap pedig olyan gördülékenyen olvastam őket, mintha ki tudja, hány év, vagyis évtized után ismét oroszórákon ültem volna. Ugyanígy az utcán hallott beszédből is el-elkaptam ismerős szavakat. Sietve hozzáteszem, hogy az ukrán és az orosz közé természetesen se nyelvileg, se másként nem lehet egyenlőségjelet tenni, ennek ők se örülnének, ugyanakkor Ukrajna politikai életét egy ideje az határozza meg, hogy az Oroszországhoz vagy a Nyugathoz húzó erők vannak-e éppen hatalmon.
A tíz évvel ezelőtti úti cél Lemberg volt. Magyar fül számára ennek a nyugat-ukrajnai városnak talán egy másik neve cseng inkább ismerősen: a szovjet időkben Lvovként emlegették, ami meg a hasonló lengyel elnevezésből ered. Ebből is látszik, hogy a ma hivatalosan ukránul Lvivnek nevezett város a történelem folyamán többször gazdát cserélt, ennek megfelelően magán viseli a különféle korok és kultúrák lenyomatát. Persze ezzel a világ eme fertályán messze nincs egyedül. Az odavezető úton például keresztülhaladhatunk Munkácson, ahhoz kötődik ugyebár a tragikomikus anekdota az egyszeri emberről, aki az Osztrák–Magyar Monarchiában született, Csehszlovákiában járt iskolába, Magyarországon katonáskodott, a Szovjetunióban dolgozott, végül Ukrajnában lett nyugdíjas úgy, hogy a városból nem tette ki a lábát.
Kárpátalja számunkra különösen emlékezetes hely, hiszen a történelmi hagyomány szerint a Vereckei-hágón keresztül érkeztek meg a magyarok a Kárpát-medencébe. A terület Trianon után Csehszlovákiáé lett, majd az ország 1939-es szétverésekor egy mindmáig nem nagyon emlegetett magyar–szlovák villámháború nyomán visszakerült Magyarországhoz, hogy aztán 1945-től a Szovjetunió kebelezze be. A Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája ma is hasonlatos ahhoz, amilyennek Petőfi megírta: buja zöld színben pompázó hegyek, harapnivaló levegő, meg a csönd, amelyet csak a Latorca csobogása tör meg. Hozzá képest nyüzsgő metropolisznak tűnik a hegylánc keleti lábain túl lévő Lemberg – maradjunk most annál a névnél, ahogyan a Monarchia alatt nevezték, amikor a város ma is látható képe kialakult. Mégpedig olyanná, amilyennek a legtöbb közép-európai várost ismerjük: neoklasszicista épületek, villamos járta szűk utcák, városháza toronnyal, piactér, árkádok és a legkülönfélébb felekezetek templomai.
A közelmúlt is kísértett. Például az ugyancsak impozáns, az előző századfordulón épült operaházhoz közeli mellékutcában napokon keresztül parkolt egy drapp, ezerkettes Zsiguli, eredeti szovjet rendszámmal. Az egyszeri utazó akár azt is gondolhatta volna, hogy tulajdonosa ott hagyta mementónak, amikor megszűnt a birodalom. De nem, az autón egyetlen rozsdafolt vagy karcolás se látszott, mintha csak most állt volna ki a togliatti gyárból vagy esetleg a vidéki garázsból azért, hogy a gazdája, ha azon a héten nem is megy vele sehova, egy puha ronggyal akkor is gondosan áttörölje. A szállodai szoba piros bakelittelefonja pedig a szocialista tévéfilmek hangulatát idézte fel, nem beszélve a Junoszty televízió modernebb és ritkább, színes változatáról, amelynek aprócska képernyőjén szombat este megnézhettük a futball-vb bronzmeccsét.
Az ukrán lányok szépségét a Beatles is megénekelte, valószínűleg anélkül, hogy akár eggyel is találkoztak volna. Egyik legmaradandóbb emlékem erről a tíz évvel ezelőtti villámútról végül valahogy mégis az lett, amint ülök a városháza mögött, a padon, és miközben a macskaköveken a hőség ellenére pezseg az élet, én azt figyelem nagy flaska kvasszal a kezemben, ahogyan egy kezeslábasba öltözött szaki festi a majdnem kétszáz éves városháza ablakkereteit. Mégpedig egy jókora pemzlivel. Nem aprózta el: belemártotta a szobafestőknek is alapos hasznára váló ecsetet egy nagy vödörbe, és ugyanazzal a lendülettel elkente a fehér festéket az ablakkereten. Persze elképzelhető, hogy azért sietett, mert a meló mégiscsak szombat délutánra esett, és különben is, jött még utána valaki más, akinek az volt a feladata, hogy letisztogassa az üvegre és a falra került festéket.
Ezt és a közös munkálkodás eredményét már nem tudtam megvárni, a program másfelé szólított. Másnap pedig siettünk vissza Budapestre, hogy hazaérjünk a vb döntőjére az otthoni tévéképernyők elé. Amit az a spanyol válogatott nyert meg, amelyik a két évvel korábbi Európa-bajnokságot is. Meg a két évvel ez utánit is. Mármint a 2012-eset, amelyet Lengyelország és Ukrajna rendezett. Ottjártunkkor tele volt a logókkal Lemberg is, a költő Mickiewicznek egy korábbi lengyel–ukrán kapcsolatot fölelevenítő emlékműve mellé is jutott jócskán belőle.
Az én hangom mélyebb sorozat további részei itt olvashatók.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/33. számában jelent meg augusztus 14-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/33. számban? Itt megnézheti!
