Szeged. Új lakásba költöztünk. Szokni kell a másfajta kilátást. Sötét rozsdaszínűre festi a nyugvó nap a református templom toronycsúcsán a rézkakast.
A szélkakas és a fürdő kéményéből kiszálló gőz nem ugyanarra mutat.
Ma este ugyanarra: északnak.
Mindennapi örömre szolgál mostanság egy 1957-es kötet, amely két nyelven, magyarul és a francia eredetiben tartalmazza Charles Baudelaire válogatott verseit. Két éve megözvegyült apósom szüleinek fölszámolt könyvtárából való. A budai Vár alatt laktak, az Attila utcában; mindketten kilencven fölött haltak el. Kőbányai kispolgárok voltak, onnan költöztek át Budára. A férfi (Ottó bácsi, összesen négyszer-ötször láttam őket) az egykori Nehézipari Minisztériumban volt valami osztályvezető-féle. És megvolt nekik ez a kötet. Gyengén tudok franciául, de így, hogy ott van mellettük a magyar fordítás, eredetiben is értegetem a Baudelaire-verseket.
Járvány. Március idusa után két nappal átköltöztünk Balatonhenyére. Kijárási tilalom még nincs, de oda szól a lakcímkártyám. Szívja el innen az anyagot finom kapillárisokon A Tisza szabályozása.
Elpusztult kedvenc, vén macskám, egy barnás foltokkal pettyezett cirmos, a szomszédaszszonyunk, Marika kedvenc macskája. A végén már teljesen süket volt szegény. Pár éve még a dolgozószobám ablakából figyelhettem, ahogy elkap és legyűr egy testes fakopáncsot. Nem lett meg a teteme.
Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr, reggel óta ez a Rilke-sort mormolom meglehetős pátosszal.
Hazajöttetek, jól van, a balatonhenyeiek kivétel nélkül mind így kommentálták az exodusunkat.
Megült a hó a tiszafán, a puszpángon, a diófák rücskein.
Mintha egy tektonikus törés után a korábbi életem folytatásába csöppentem volna bele.
Egy NER-lovag fölvásárolt egy csomó területet a Kütyü nevű falurészen, és brutális volumenű építkezésbe kezdett még tavaly. Kilenc éve, amikor a házat vettük, Henye akkori legidősebb embere, Pista bácsi is fönn lakott a kütyüi domboldalon egy földbe süppedt házban. Derűs, apró ember volt, aki az unokája beszámolója szerint még a halála előtti héten is fölvágta és behordta magának a fát. A háza közben eltűnt, a telekből kocsibeálló lett a hamisítatlan Káli-medencei homlokzattervvel épülő kastélyhoz.
Ha a helyzet odáig fajul, hogy örökre itt kell maradnunk, akkor sincs semmi.
Kőház, messzi ház, parazsadra ki vigyáz, szavalta januárban a lányom az iskolai versmondóversenyen. Megtanítottam befűteni. Esténként, vacsora előtt rendszerint ő csinál meleget a házban (reggel én). Kihamuz, emelvényt épít száraz gallyakból, rátornyozza a keményfa hasábokat, aztán lángra lobbantja a begyújtós kiskockát. Vettem neki múlt héten egy gázgyújtót, a gyufától tartott egy kicsit.
Míg csak részleges a kijárási tilalom, visszamegyünk Szegedre. Meleg fénnyel megvilágított esti melankólia az új manzárdlakásban – kerek négy hetet töltöttünk el itt. Könyvek a polcon. Művészeti albumok. Belenézek néhányba. Caravaggio. Hellász. Az itáliai reneszánsz. Velázquez. Mindent láttunk. Túl sok mindent láttunk. És a java részét talán még értettük is.
Egyszemélyes jósdráma keretében fölcsapom John Donne Égi és földi szerelem című kötetét, és a következő sorpárra bökök rá vakon:
Mást nem hagyok; de halálba vetem
a földet, hogy szerelem se legyen.
Másnap fölpakolva vissza a Káli-medencébe Dunaföldváron keresztül. Az úton átlagos mennyiségű autó, sem nagyobb, sem kisebb forgalom, mint egy átlagos március végi kedd délutánon. Szegeden minden lakat alatt volt, az utcán alig láttam embert. Az OTP központi épülete előtt hosszú sor állt.
Álomtalan álomból, egy álomtalan emlékű álomból csatakos izzadtan riadok föl éjjel. Negyed hatkor kelek. Mielőtt befűtenék, kimegyek az udvarra, nagyokat lélegzek a hűvös hajnali térfogatból a diófák tar ágai közé bújt csillagok alatt.
Amúgy nagy bajom ezzel a social distancinggel nincsen. Négyesben a legjobb.
Mint az óvoda előtti henyei időkben: nem bírjuk Krisztivel azonnal megmondani, milyen nap van.
Az ismerőseim java része hajnalig fönn van magánkaranténjában, és a nappalt tölti alvással. Az éjszaka kétségkívül jobban hasonlít korábbi önmagára, egy önkéntesen otthon töltött korábbi éjszakára.
Sírjak vagy nevessek, megjött a szegedi kormányhivatalból az új útlevelem.
Valamiféle aranykorról, annak a végéről beszélnek egyre többen. Aranykor – mint az első világháború előtti boldog békeidők.
Kiskunhalason elhajtottunk az újdonat járványkórház mellett, mely közvetlenül a migránsbörtön mellett épül rohamtempóban.
Ennek a cikknek a nyomatott változata a Magyar Hang 2020/34. számában jelenik meg, augusztus 21-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/34. számban? Itt megnézheti!
