Zimony után, Pancsova előtt furán kerüli Belgrádot a főút, mintha csak elszabadulna, és elindulna egyedül, csukott szemmel a mezőbe. Jókora kanyart ír le, így több szögből is megtekinthető Belgrád, 8–10 kilométernyi távolságból. Igen, stimmel, ez fővárosnak való hely. Pancsován kávé egy egész nyugatos helyen, majd beszédültünk egy babaruhaboltba, ahol megvásároltuk a Trianon előtti Magyarország legszebb bálnás rugdalózóját. A gyerek is érezhette, mert ugrálni kezdett odabent. Némi feszültség: nagyon jött a nyomunkban az este.
Kevevárán hamar megtaláltuk a szállást, az ablakunk egy ötvenméteres telefonátjátszóra nézett. Leraktuk a cuccokat, és elindultunk a központba. A kisváros utcahálózata egy nagy V betű köré szerveződik, és ahol a két szár összeér, van a központ. Van itt egy Mali Park nevű borbár, bárhol lehetne Budapesten. Régi, egyszintes polgári ház, a két utcafronti nagyszoba a bár tere, és megvan az eredeti cserépkályha is, magyar feliratú Héra 3 szerkezettel. Micsoda bort ittunk! Viszonylag drága, szerémségi vörös. Kovacic pincészet, a neve Aurelius. Ellentmondásos, hogy egyáltalán létezhet ilyen hely ebben a Zalaszentgrót vagy Marcali méretű városkában. Az épített környezet alapján várhatónál ötször nagyobb az élet, ami itt van. Sok fiatal, nagyobb forgalom és főleg: éjszakai élet. Kevevára tiszta, de egészen összevissza. A vidéki kisvárosok egyszintes, zárt házsorai foltokban – meg-megtörve valami ronda dologgal, parkolóval, lepukkant panellal, gumiszervizzel.
Megkockáztatom, ez is a történelemmel oldható fel. Kevevára az adottságai alapján akár kétszázezres város is lehetne most, a XXI. század elején. A török hódítással eltűnt Keve vármegye székhelye volt, fontosságát pedig az adta, hogy Belgrád és a Duna-szorosok között leginkább itt volt átkelésre alkalmas a folyó. A népvándorláskor, az Árpádok alatti magyar–bizánci háborúk alatt és később, Zsigmond, Hunyadi idején is itt jártak ki-be a seregek. A nevét Keve vezérről kapta, akinek a létezésére nincs bizonyíték, de a várromokat azért itt hagyta. Az 1400-as években innen menekült szerbek alapították a Csepel-szigeti Ráckevét. A Duna túlpartjára a török épített várat, a később sokkal jelentősebb Szendrőt.
Bár kifejezetten messze vagyunk a magyar határtól, van itt egy kis nyelvi sziget, az al-dunai székelyek világa. Kevevárának úgy 7-8 százaléka magyar, de pár kilométerre innen van Székelykeve, jókora magyar falu. Ha nem alszunk el nagyon, reggel ott kezdünk. Jó éjt.
*
Székelykeve a legdélibb magyar többségű település, Belgrádtól délkeletre, a Duna partjától beljebb pár kilométerre. Kettesben ólálkodtunk az utcákon, nem is tudtuk, mit keresünk. Rendezett, egyszerű falu többezres lakossággal, a Dunántúlon az ilyenek kapnak városi rangot. Telepes község, semmi girbegurbaság, csak párhuzamos-merőleges utcák. Nem skanzen, nem csak idősek lakják. Élő település, munkagépekkel, fiatalokkal, utcán beszélgetőkkel.
A lakosság a dualizmus idején költözött ide Csángóföldről. Komoly sajtófigyelem által kísért ügy volt, ahogy az állam „kimenti” véreinket az idegen állam karmai közül, hogy felvegyítse velük az itteni szerb tengert. Egy részük a Felső-Tiszától hajózott ide (minden nagyobb település köszöntötte őket a kikötőben), más részük szekérrel jött az ígéret földjére. Jó ötletnek tűnt, a Duna partja termékeny, Csángóföldhöz képest mindenképp. Aztán húzott egy váratlant a Duna, és szinte azonnal elvitt mindent, amit a szerencsétlenek hoztak. Egy részük hazament, más részük a parttól feljebb megalapította a mai Székelykevét, illetve szétszóródott a környéken. A slusszpoént a történelem mondta be, és pár évtized múlva ezek a nagy nehezen gyökeret vert emberek a Regát-Románia után egy újabb baráti ország polgárai lettek.
Megláttuk az iskolát és a könyvtárat. Befutottam, vittem pár számot a Hévíz folyóirat legutóbbi évéből (már nem vagyok a szerkesztője, de a csomagtartóm alapján ez nem derülne ki… olyan, mintha valami irodalmi dealer csomagtartója volna). Kedvesek voltak, elérzékenyültek, fogtak, és vittek is át feleségestül a szomszéd épületbe. Iskola az ismert világ végén, pont olyan, mint bárhol máshol. Az igazgató csöndes és barátságos, egész nyugodt ahhoz képest, hogy éppen siet, egy temetésre. Egy tanárnő volt még ott, vele többet beszéltünk. Volt nálam verseskötet, abból is hagytam. A folyosón 4-5 gyerek vonult, a nyolcadikasok. Mint megtudtuk, ez az egy végzős osztály van – ők hét éve még kb. húszan indultak. A hetedikesek esetében ugyanez: 4-5 fő maradt a felső tagozatra a húsz közeli beiratkozóból. Mi történt közben?
Hát az a bizonyos állampolgársági törvény. És hogy hova lettek az innen hiányzó gyerekek? Hát nem Magyarországra mentek. Az EU-s útlevéllel hopp, Németország, Belgium, Anglia, családostul. Ugyanezt halljuk Déván, ugyanezt halljuk bárhol máshol a szórványban. Kiürül a szórvány, és nem a magyarországi lakosság nő tőle. Játsszuk le matekkal, hogy mi lesz Székelykevén húsz év múlva? Lesz ennek felelőse majd akkor? Vagy ez csak amolyan tapasztalati alapú demagógia? Nem lehetett volna egyszerre a törvény szándéka szerinti és olyan szabályozást alkotni, ami figyel erre? Ha már, ugye, az fel sem merül, hogy Magyarország vonzóbb célpont legyen, mint a rohadó Nyugat.
Viszont a szerbek is mennek. Lázasan keresik a nagypapa-dédmama magyar állampolgárságát igazoló iratokat, kerítenek valakit, aki alapszinten magyar nyelvet tanít nekik, és mennek ők is vizsgázni Belgrádba, a nagykövetségre, majd onnan nyugatra, Magyarország érintése nélkül. Ugyan miért érintenék? Elvileg tehát nem változnak majd Székelykeve arányszámai. Az első generáció még hazajár, amíg élnek a nagyszülők. Lepusztult, elszáradt, üres vidék lesz ez is, mint Nyugat-Zala. Vagy a Dunántúl bármely kistérsége, amelynek száz kilométeres körzetében nincs Budapest, húsz kilométeres körzetében Balaton, illetve a járás központja húszezer fő alatti város. Ezekre halál vár.
Ugyanakkor terület nem marad üresen. Székelykeve ritka termékeny földre épült, olyan világ is jöhet még, amikor ez dönt.
A szemközti város, Szendrő nem ürül ki így, az ugyanis nem tartozott Magyarországhoz, az ottaniak közül kevesebben tudnak magyar állampolgár felmenőt felmutatni.
Tettünk még egy kört a faluban, láttuk a temetőt, tényleg temetés volt.
Át a hídon, a híres átkelőnél épült hídon. Szendrő. 50-60 ezres város, patinás városnévvel, amilyennel csak középkori mondáskönyvekben találkoztam. Sőt: Végszendrő, ez még olyanabb. A török–magyar háborúk szimpatikusabb szakaszában Szendrő vára majdnem olyan fontos volt, mint Belgrád. Kinizsi Pál is itt halt meg.
Messziről látszik a vár, kívülről olyan, mintha futballstadion lenne, lelátók helyett húsz méterenként bástyákkal. Viszont nem téglalap, hanem háromszög az alaprajz. A környék biztos nem a legszebb helye a városnak. A vár meg pont olyan, amilyennek lennie kell. Romos, de legalább biztonságban van. Az ország EU-n kívüli helyzetéből adódóan nem lesz belőle sem Duna-parti pláza, sem Duna-parti lakópark.
Az egyik torony annyira kifelé dől, hogy a tövében parkoló autót nem érné az eső. Nézni is rossz volt. Fenséges hely, kár, hogy pont veszekedni kezdtünk, a dicső múlt ilyenkor leül a helyére, és vár. Csodálatos idő volt, meseszerűen habos felhők, micsoda boldog képeket lehetett volna készíteni! Körbejártuk a várat. Egymástól húsz méterrel lemaradva, merthogy éppen nem álltunk szóba egymással. A vár a dunai felével teljesen kiül a vízre. A keleti sarkon bástya, be lehetett menni, az egyik fala kidőlt, a lyukon át nyugodtan pecázó bácsikra láttunk. Olyan volt, mint az Egri csillagok-film lőportornya, de nem felrobbantották, csak hagyták elrohadni. A keleti külső falon rózsabokor tenyészik eszetlenül, mintha nem lenne holnap. Verstéma. Még a török hagyta itt.
Szegény Kinizsi Pál. Jó embernek jó időben jó malomkövön nyújtotta azt a jó pohár vizet, a legnagyobb ívű katonai pályát futotta be a középkorban, és itt halt meg. Nem ágyúgolyó csapta el, mint Balassit, csak megöregedett, agyvérzései voltak, és nagybetegen is cipeltette magát a török után: lássa a sereg, hogy él a vezér.
Bevásárlás a város szélén, és egy megfigyelés. A szerb szupermarketek tényleg szerb szupermarketek, sehol egy általunk is ismert nemzetközi lánc. Az áruk között túlsúlyban vannak a helyi (esetleg montenegrói) termékek. Olyan érzése van az embernek, mintha ez az ország nem függne annyira tőzsdétől, német háziasszonyok autódivatjától, mintha ebben az országban tényleg létezne még mezőgazdaság, és nem csak a hagyományokra való hivatkozás szintjén. Éppen ezért el is voltunk veszve kicsit: sok cirill betűs csomagolás, ismeretlen termékeken. Lehet, hogy jóval kisebb a GDP, és kevesebb Audi TT Coupéra teszik a matricát, hogy „Made in Serbia”, de elmaradottságában is mennyivel védettebb egy ilyen gazdaság. Ahol van cukorgyártás, vannak saját édességek, saját konzervipar, tejipar. Ha kitör a háború, az autógyárakat kihúzzák a konnektorból, és még le is bombázzák.
Szendrő után pedig irány a kelet, a Duna-szorosok.
Szálinger Balázs Al-dunai álom című könyve szeptemberben jelent meg a Magvető Kiadónál.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/35. számában jelent meg augusztus 28-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/35. számban? Itt megnézheti!
