Még mindenütt álltak a határok, és átlépésükhöz kellett az útlevél. A lengyel határőr például az enyémet – kizárólag azt, a többiekét nem – hosszú perceken keresztül lapozgatta. Már kifelé araszoltunk az éjszakából, a távoli keleten halovány csíkban pirkadt, a vonaton alig volt valaki, mégis hosszú perceken keresztül állt, és egyszeriben lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért miattam nem megyünk tovább. A határőr odaadta az útlevelet a társának, ő is alaposan megnézte, előbb a fényképemet vetette össze a fizimiskámmal, majd oda-vissza lapozgatott, végül visszatért az adataimhoz.
Sejteni véltem tanakodásuk okát. Pár héttel voltunk 9/11 után, az útlevelembe pedig bele volt ütve egy néhány évvel korábbi nyaralásból származó, arab betűkkel megírt tunéziai vízum. A világban ismét tetőfokára hágott a feszültség, a politikusok háborúról beszéltek, a lapok egyre-másra hozták a tuti értesülésként tálalt hajmeresztő híreket, az emberek tekintetében ott volt a gyanakvás, én meg ültem a Cracovia-expressz másodosztályú vagonjában, a percek múlásával egyre inkább megszeppenten, tartva attól, hogy ezek a hivatalosságok a félelmeikkel együtt engem is ki akarnak vágni a vonatból, itt, az éjszakából épphogy eszmélni készülő lengyel–szlovák határon.
Aztán az ólomlábakon vánszorgó percek egyszer csak véget értek, és én akkora sóhajjal csúsztattam vissza a belső zsebembe a végre visszakapott úti okmányt, mintha legalábbis valamiféle lelepleződést úsztam volna meg. Egyszer láttam hasonlót, egy Bécs felé tartó távolsági buszon, ahol egy fiatal nőnek lapozgatták perceken át az osztrák határőrök az útlevelét, majd amikor visszaadták neki, a nő látványosan nagyot sóhajtott, a határőrök viszont már elfordultak tőle, úgyhogy nem vettek észre belőle semmit. Nekem maradéktalanul tiszta lehetett a lelkiismeretem, mégis gyanúsnak, sőt bűnösnek éreztem magam. Sokáig megmaradhatnak az emberben a korábbi határátlépések idején beivódott reflexek. Pedig innentől simán ment minden, a nemzetközi gyors megérkezett Krakkóba, ám beletelt némi időbe, mire a kora hajnali élményből teljesen magamhoz bírtam térni.
Ez volt a második krakkói utam, tíz évvel az első után, amely egyben a legelső igazi, úgymond felnőttes utazásom volt. Már úgy értve, hogy szülők nélkül, egyedül szervezve és bonyolítva mindent. Hogy miért éppen Krakkó? Mert a magyar történelemhez kapcsolódóan annyiszor hallottam emlegetni a hajdani Lengyel Királyság egykori székhelyének nevét. Az volt az első dolgom, hogy megkeressem a közös találkozási pontokat. A budai Várhegynek megfelelő Wavel-dombon, a királyi palota közelében magasodó katedrális a lengyel uralkodók hagyományos temetkezési helye.
Itt nyugszik az első közös király, Nagy Lajos szentként tisztelt lánya, Hedvig is, akivel kihalt az Anjouk magyar ága, és véget ért az Árpádok nőági leszármazottainak sora, és aki ősanyja lehetett volna a Jagelló-háznak, ha nem hal meg első gyermeke, egy kislány születésekor gyermekágyi lázban. Megözvegyült férje újraházasodásából származott Ulászló, e néven a lengyel királyok sorában a harmadik, nálunk az első, az ő szarkofágja azonban üres, a sír jelképes, a holttestét nem találták meg a várnai csata elesettjei között. És persze itt nyugszik – külön kápolnában – Báthory István is, akit az erdélyi fejedelmi székről hívtak meg a lengyel trónra, és akit a lengyelek egyik legnagyobb királyukként tisztelnek.
Öt napot töltöttem első ízben Krakkóban, és ez elég volt arra, hogy bejárjam ne csak a várost, hanem környékét is. Egy meglehetősen lelakott, a centrumtól félórányi villamosozásra lévő kollégiumban foglaltam fillérekért szobát. A gondnoknak földerült az arca, amikor megtudta, honnét jövök, talán bevillant neki az egyebek mellett Szent Hedvigre és Báthoryra is épülő történelmi barátság, de az is elképzelhető, hogy egyike volt azoknak, akik tíz évvel korábban, a nagy sztrájk idején dugig tömött kis Polskival zötyögtek át a Kárpátokon, hogy aztán Magyarországon megteremtsék a „lengyel piac” fogalmát. (Apropó: piac. A krakkói piactér – országos vásárok és világra szóló királyi lakomák színhelye – a város évszázados központja, árkádokkal, galambokkal, palotákkal, ahogy az kell. A környező utcák önkiszolgáló talponállóiban ettem, random rábökve a lengyelül feltüntetett ételnevek valamelyikére, aztán izgatottan vártam, mi kerül a tányérra.)
A szállás kapuját viszont éjszakára kulcsra zárták, a porta reggelig üresen maradt, úgyhogy amikor hajnalban rohantam, hogy elérjem a Zakopanéba tartó vonatot, a földszinti mosdó ajtaján kellett kimásznom. Nem számoltam a kertben őgyelgő házőrző német juhásszal (népies nevén: farkaskutya), aki kissé megszaggatta a nadrágomat, miközben próbáltam minél gyorsabban átslisszolni a kerítésen. Úgy éreztem magam, akár egy rajtakapott betörő, este sunnyogva tértem vissza a kollégiumba, várva a gondnoktól a fejmosást. De nem azzal fogadott, hanem helyi módi szerint dzsemmel megspékelt rántottával. A bort, amelyet lengyel–magyar együtt iszik, piwo helyettesítette. Ez az emlék jutott eszembe, amikor tíz évvel később újra ott álltam a Posztócsarnok előtt, belső zsebemben a bűnös útlevéllel. Késő ősz volt, ennek ellenére szikrázóan sütött a reggeli nap. Kezdtem újra jól érezni magam.
Olvasná még Benedek Szabolcs Az én hangom mélyebb sorozatát? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/37. számában jelent meg szeptember 11-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/37. számban? Itt megnézheti!
