Kígyó- vagy tobzoskahúst fogyasztani nyilvánvaló túlzásnak tűnik a számomra, szabadtartásban termelt sertéshúst nem. Káptalantóti határába járok el hústermékekért. Szlovéniai ösztöndíjas éveimben volt egy amerikai barátom (ismerősöm), John, aki egy indianai farmról jött át Európába – az egyik nagyanyja egy kivándorolt szlovén nő volt, és az unoka szerette volna újratanulni a nyelvet (kétségbeejtő volt a nyelvérzéke). Végül Mostarban kötött ki, bosnyák lányt vett feleségül, akinek az egyik nagyanyja félig magyar volt. John részleges vegetáriánusnak vallotta magát, ami annyit jelentett, hogy csak a saját maga által lőtt vadat fogyasztotta el. Imádott otthon betépve vadászni, éjjel.
Mint a középkori ember Isten létezését, tökéletesen magától értetődőnek veszi mindenki, hogy van internet.
Megrendeltük a napelemeket a présházra, ha minden igaz, két hónap múlva föl is kerülnek a tetőre. A tapolcai Tescóban polgárháborús állapotok uralkodnak. Félig üres polcok mellett teli polcok és üres polcok. Rohadó zöldségek-gyümölcsök és akciós prémiumtermékek. Sokan vásárolnak szájmaszkban, mindenki fegyelmezett és távolságtartó. Ötvenes nők szelíd mosolya egy-egy távolságtartóan udvarias gesztusra. Itt és most mindenki hatvanöt év alatti.
Virágzó kökénybokrok fehér pamacsai a Csobánc oldalában.
Egyetlen kucsmagomba két tojással.
Sajátos csillagállás: idén húsvét szombatja egybeesik a költészet napjával.
A köves úton, ahol csak a szél jár, gerince törten vonaglik egy sikló.
Nehezen tudok elképzelni a jelenben szomorúbb teremtményt (és katolikusként szomorúbb jelenséget), mint a Szent Péter-bazilikában egymagában, egymástól méterekre lévő tucatnyi kiválasztottnak húsvéti misét tartó Ferenc pápát.
Megébredtem, és egy hosszú, lassú, jól megrakott tehervonatot hallottam elhaladni az éjszakában. Aztán rájöttem, hogy nem Szombathelyen, a Pázmány Péter körúti lakásban vagyok, ahol felnőttem, hanem a balatonhenyei házban, és nem tehervonat az, hanem a Fekete-hegy szélzúgatta erdeje.
Április közepén, egy hónappal az iskolák bezárása és a kijárási korlátozás meghirdetése után mintha máris ott lenne a levegőben a nemsokára minden megy tovább a régiben érzése. Az internet közegében, nem a hirtelen kizöldellt erdő fái közt. A Magyal-tetőn tavaszillat fogad – fonnyad el a medvehagyma.
Két új kézifűrész egy futártól.
Most már nem akarok őszig visszamenni Szegedre. Tragikus lenne, ha májusban újrakezdődne az iskola. Lulu törökülésben ül a széken a konyhaasztalnál, és írja a leckét.
Az egykori tanítóház gyomos előkertjében a sűrűn sárgálló pitypangok között még ennyi év után is elődugta a fejét néhány tulipán.
Mintha szenes hamuval lenne fölszórva a fiatal, rügyező kőris árnyékában a birkáktól lejárt fű.
Az egy hónappal ezelőtti férfias katasztrófamámor nagyjából-egészében oda. Maradt a hírek kényszerű böngészésének unalma. Újrametszem a puszpángbokrokat, mert három hete rest voltam létrára állni, és a tetejüket hernyók támadták meg.
Évgyűrűk és fejszenyomok káosza egy gyertyántuskón.
Álmomban mindenki elhagyott, és én elszántam magam, hogy regisztráljak egy internetes párkereső oldalon.
Tapogatják a darazsak a házon a tetőcserepeket.
Kocsma (és bolt) híján a koronavírus már csak a kegyelemdöfést adhatta meg a maradék falu szociális életének. Ha megvolna a régi kocsma (az új kiszolgálóegység árképzése egészen biztosan nem a helyiekre lesz szabva), már mindenki tudna róla, hogy íjászni járok a Dobogó mögé. Valaki látott. A régi kocsmában ez egy hír lenne, se több, se kevesebb.
Fönn a tetőtérben húsz fok volt, amikor háromnegyed hatkor lejöttem az alsó szintre, ahol télen-nyáron hűvösebb van pár fokkal, mint odafönn – minél hidegebb vagy melegebb van kinn, annál tágabbra nyílik az olló. Kéretlen e-mailek megválaszolása és a hírek rosszkedvű átpörgetése után negyed nyolckor főztem egy kávét, és mégiscsak befűtöttem. Langyosak a dolgozószobám radiátorai. És mint a Tói-hegy mögül előbukkanó nap, a tűz ropogása sárgás fénnyel világítja meg ablakommal szemközt a régi tyúkól meszelt falát.
Érzelmi hullámokat vet bennem a mikroföldrajz; a táj hasonlataként. Egy kétezer éves, erős történeti hiátusokkal terhelt kultúrtáj mikroföldrajza. Egy szelíd kiemelkedésről lövök, tíz lépésnyire a juhartól, a kősánc közeléből. A cél egy kartondobozokkal kitömött kartondoboz, amit mindig ugyanoda, egy lapos mészkőre teszek a katlan szemközti oldalában. Szükségszerűnek látom, hogy a korábbi évek környékbeli csatangolásai után most ugyanarra a helyre térjek vissza minden áldott reggelen egy-egy órára.
Rendszeresen átnézem a puszpángbokrokat, és általában elég sok üres hernyófészket találok a leveleik között. Egy kertészeti szaklapban olvastam pár éve a jóslatot, hogy majd rászoknak ezekre a falánk kis dögökre a falánk kis dögök, az énekesmadarak.
Nem szeretném idén lepermetezni a puszpángbokrokat. A présháznál sem permeteztem le a két új gyümölcsfát és a leendő lugas két szőlőtőkéjét.
Mintha ősz lenne, zavaros ősz: hűs, balzsamos a levegő, a juharok, füzek, nyárfák még friss zöldek, a diófa már kopár – szárad el egy része.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/39. számában jelent meg szeptember 25-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/39. számban? Itt megnézheti.
