Az 1906. június 20-áról 21-ére virradó éjszaka egy csapatnyi indián összetűzésbe keveredett a budapesti Kerepesi út 63. szám alatti szórakozóhely személyzetével. A nézeteltérés nem merült ki szóváltásban és sértegetésben, a felek egymásnak estek, az ökölharc közben kések is előkerültek, aminek következtében a kiérkező mentőknek szúrt sebek miatt kellett ellátniuk Flock Károly pincért, valamint egy Godreck vagy Godrecil nevű személyt, aki nem volt indián, de a társaságukhoz tartozott: francia születésű volt, és lovas artistaként dolgozott Buffalo Bill cirkuszában.
A nézeteltérés pontos oka nem ismert. Azt viszont tudni lehet, hogy a Budapesten töltött nyolc nap alatt, a fárasztó show-k után a társulat tagjai közül többen és többször fölkeresték a környező szórakozóhelyeket. Túlságosan messze nem merészkedtek a cirkusz helyszíneként, egyben a társulat tábori szállásaként is szolgáló, a Keleti pályaudvar és a Kerepesi úti temető melletti, Tattersall nevű lóversenypályától: nem ismerték Budapestet, nem akartak elveszni a világvárosi éjszakában, bolyongani sem akartak sokat, a napi több előadást követően minél hamarabb jólesett a hideg sör. Na meg némi pálinka, azaz tüzes víz, ahogyan az az indiánkönyvekben szerepel. A Buffalo Bill’s Wild West elnevezésű show immáron negyedik éve Európában turnézott: Angliában kezdték, Franciaország és Olaszország következett, majd átruccantak az Osztrák–Magyar Monarchiába, és még hátra volt Németország, Belgium és a Balkán.
Hozzánk Bécsből érkeztek, három vasúti szerelvénnyel, óriási felhajtás mellett. Nemcsak Budapest szerepelt a magyarországi állomások között, hanem számos vidéki város is. A vadnyugati életképeket bemutató cirkusz akkor már negyedszázada üzemelt, szerte a világon hatalmas érdeklődés kísérte föllépéseit, és hatalmas bevételeket hozott vezetőjének, Buffalo Billnek és persze a munkatársainak. Az egykori nyomkereső, az észak-amerikai polgárháború résztvevője azzal szerzett mai szemmel nézve kétes hírnevet, hogy egy vasúttársaság megbízásából rekordszámban mészárolta a vonatok biztonságát veszélyeztető bölényeket. A prérin megélt kalandjaiból füzetes ponyvaregények születtek, a belőlük készült színdarabban Buffalo Bill saját magát alakította. Ekkor érzett rá a show business ízére, és létrehozta vadász- és csatajeleneteket fölvonultató, több száz fős világjáró cirkuszát, amelyhez egy évadra a legendás sziú törzsfőnököt, Ülő Bikát is sikerült leszerződtetnie.
Egy évszázaddal később és egy óceánnal arrébb, a Kisdobosok évkönyve című antológiában találkoztam először Buffalo Bill nevével. Amennyiben hinni lehet a mindentudó internetnek, a sorozat 1974 és 1983 között jelent meg, egységes külsőben (színes rajz díszítette kemény borító) és mindig hasonló tartalommal (szépirodalmi és ismeretterjesztő szövegek). Nekem történetesen az 1979-es kiadás jutott, amelyre számozás szerint már az 1980-as év került.
Az időzítés, bárki is követte el, tökéletes volt, hiszen 1979 őszén kezdtem az általános iskolát, és a következő tavaszon avattak kisdobossá. Hogy a könyvet kitől kaptam, fogalmam sincs, csupán arra emlékszem, hogy ott volt a polcomon, és noha neves költők és írók művei szerepeltek benne, igazából két, teljesen más jellegű írás miatt lapoztam föl újra meg újra. Az egyik a bayeux-i falikárpit alapján mesélte el, hogyan foglalta el Hódító Vilmos Angliát. A másik arról szólt, hogy kell-e félnünk az indiánoktól. A kérdést nem teljesen értettem. A klasszikus indiánregények és a szombat délelőttönként vetített NDK és jugoszláv indiánfilmek egyöntetű tanulsága az volt, hogy az indiánok elnyomott és részben elpusztított népcsoport, akik ha fegyvert fogtak is, azt a szabadságuk védelmében tették. Miért kellene hát félnünk tőlük?
Tény és való, annak idején a Vadnyugatról szóló ponyvákban és az első westernfilmekben az indiánok jobbára rézbőrű vademberként és barbár skalpvadászként voltak ábrázolva, akik ellenállnak a civilizáció térhódításának. Vasúti és postakocsik támadóiként léptek föl Buffalo Bill cirkuszának megkomponált jeleneteiben is. Az egykori bölényvadász ugyanakkor nem mellesleg rengeteg indiánnak adott családostul évekre szóló állást és vele biztos fizetést, kiszabadítva őket a rezervátumok nyomorúságos kilátástalanságából. A tüzes víztől viszont nem bírta őket teljesen távol tartani.
Három nappal később megint késeléses csetepatéra került sor a Kerepesi úton, ezúttal Buffalo Bill emberei egymással verekedtek össze, a mentőknek ismét szúrt sebet kellett ellátniuk, és a rendőrség is eljárást indított. Bár a show előadásai rendre több ezer néző előtt mentek le, és a professzionális időzítéssel a közvetlenül a magyarországi turné előtt piacra dobott magyar nyelvű Buffalo Bill-ponyvafüzetek is jól fogytak, a korabeli sajtóban megjelenő, kifejezetten gunyoros kritikákra kétségkívül hatottak a lapok által fölkapott balhék. Pedig a Wild West mai szemmel nézve is nem mindennapi látványosságot kínált. Ráadásul inspirálóan is hatott. A korszak nagy magyar kerékpárosa, Schwáb Béla például versenyre hívta Buffalo Bill artistáit, akik csupán úgy tudtak diadalmaskodni, hogy váltották a lovaikat, miközben Schwáb ugyanazon a bringán tekerte le saját erejéből a távot.
Olvasná még Benedek Szabolcs Az én hangom mélyebb sorozatát? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/41 számában jelent meg október 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/41. számban? Itt megnézheti!
