Teljesen kimelegedtem. El akartam szívni egy cigit. Több mint fél éve nem gyújtottam rá, de akkor semmilyen orvosi utasítás vagy fogadalom nem érdekelt. Odaléptem az asztalhoz. Megkértem a fiút, hogy adjon egy szálat, de nála nem volt, majd valaki, nem is emlékszem rá, ki, felém nyújtott egyet a társaságból, s bár csak bólintani voltam képes, jólesett a figyelmesség, mintha az egyben valami mást is jelentene. A táskámat az egyik szék támlájára akasztottam, majd mondtam a fiúnak, hogy elszívom kint a cigit. Nehéz lett volna elmondani, miért egyedül. Egy pillanatra meg is zavarodtam attól, hogy magyarázkodnom kell, s hogy talán még akkor sem érti majd meg, miért így. Mindjárt jövök, mondtam sután. Rendben, felelte, és akkor meg azt kezdtem érezni, hogy lehetne érdeklődőbb. Dühített, hogy nem elég jó semmi sem.
Kellemes szél fújt a hosszú sétálóutcán. A szemközti helyek nagy része zárva volt. Szerdán semmi sem utalt a hétvégére még. Nagy, kerek gömb volt fönt a hold, épp azután bukkant elő egy felhő mögül, hogy kiléptem. Az erős fény határozott kontúrt adott a tárgyaknak. Minden házfal tündökölt, mint január végén, a születésnapom körül, amikor az a nagy fényjelenség világított odafönt. Gyújtóm persze nem volt. Páran háttal álltak, tőlem jobbra. Közelebb léptem, hogy tüzet kérjek. Most sem értem, hogyhogy nem ismertem föl Csabát azonnal, már háttal állva. Időnként a legszembetűnőbb dolgokat sem észlelem. Persze lehet, hogy csak érezni kellene, és látni nem.
Odaszóltam az egyik srácnak, hogy adjon tüzet. Ketten is megfordultak egyszerre. Az egyikük Csaba volt. Eltelt néhány másodperc, mire fölfogtam, hogy ő az. Ösztönösen a másik srácot néztem, biztos azért, mert nála volt a tűz. Csaba nagyot slukkolt a cigiből, aztán köszönt. A nevemet is kimondta azzal a sziával együtt, mintha nyomatékosítani akarná, ki voltam, talán az ott állók számára, és egyúttal számomra is, mintha bizonyos értelemben még mindig ugyanaz volnék. A srác tartotta a gyújtót. Hirtelen fogalmam se volt, mit kezdjek vele. Aztán nem odahajoltam, hanem elvettem, és, már inkább csak zavaromban, meggyújtottam a cigit. Valamit motyogtam, amit nehéz lehetett köszönésként érteni, és úgy éreztem, erősen kell kapaszkodnom abba a szálba, hogy el ne dőljek. Hogy a lábam, ami odabent is remegett már, képes legyen megtartani. Rettenetesen hosszú volt az az öt perc.
Fogalmam sincs, miket mondhattam, pedig beszéltem. Többen felém fordultak, mintha csak visszatértem volna közéjük. Ismerős is volt egy-két arc, bár a hozzájuk tartozó neveket nem tudtam volna megmondani. Vagy egy tucatszor eszembe jutott, hogy arrébb megyek, hiszen végül is semmi dolgom velük. Tulajdonképpen végig ezen gondolkodtam, ezért sem fogtam föl semmit a mondatokból. Mégis maradtam. Lehet, hogy gyávaságból. Az utca túloldalán, a szemközti házak tövében nagyon sötét volt.
Minden slukknál nehéz lett a tüdőm, és szerintem az a nyomás tartott egyben. Az újraéledt bódultság tette lehetségessé, hogy annyi ember között mégiscsak egyedül legyek. Csakhogy zavarni kezdett, hogy nincs igazi közöm a közelemben állókhoz, és ha az egyikükhöz volt is valaha, az sem valóságos már. Ha volt is bennem fájdalom, márpedig volt, az sem a sok csalódás miatt. Egyszerűen csak ránéztem Csabára, és tudtam, hogy nem szeretem már. Hiányzott az az érzés. Maga az érzés, hogy ne csak a tüdőmbe áramló füsttől legyek bódult, hanem hogy legyek állandóan az. Hogy annak érezzem magamon a szemét, aki már egy kérdéssel is változást hoz és újrafogalmaz.
Nem tudom, mennyi idő telt el azután, hogy megéreztem ezt, és abban sem vagyok biztos, nem utólag állt-e csupán össze egy megfogalmazható egésszé. Ám hirtelen ott volt újra az érintés a bal karomon, aztán a nevemet is hallottam, egészen közelről. Csaba nevetett. Ha mellettem állt volna, biztos megijedek, hogy olyasmi történik, amit egyáltalán nem akarok már, de mivel legalább egy méterre volt, arra gondoltam, hogy talán a fiú az, és amikor hátrafordultam, láttam, hogy tényleg ő. Akkor hirtelen elenyészett a többiek közelsége. Nem éreztem már, hogy tartanom kellene tőlük. Mintha egyszerre váltott volna valóra bennem valamit, és tett volna érinthetetlenné, pedig rám nézve csak annyit kérdezett, lenne-e kedvem elmenni vele még máshová.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/43. számában jelent meg október 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/43. számban? Itt megnézheti!
